10. fejezet - Kérés

Sötétség vesz körül. Azonnal felvonom magam köré a burkot, hiszen az múltkor is bevált. Elkezdett megjelenni az a kékes fény vele együtt pedig a mögötte rejlő táj. Hm, ahogyan sejtettem. Jelenleg a Virtuális Térben vagyok. Kicsit másképp néz ki, de biztosan ez az a hely. Nem a tárolóknál ébredtem, azokat jelenleg nem is látom, de szerintem még az emberek által kialakított bázison belül vagyok. Látom a falat, ami jelenleg fehér nem pedig halvány kék, mint általában. Egy épület, ami eddig nem volt itt vagy csak nem vettem észre. Ennek fém-szürke színe van. Furcsa színeket látni ebben a világban. Megkerestem ennek az épületnek a bejáratát. Természetesen ahogyan elkezdtem körbe járni az utolsó oldalon volt. Az épületben sötét volt, de valamiért ez nem riasztott meg. Beléptem. Nem látni semmit. Lehet mégis csak kellene valamilyen fényforrás. Ekkor a körülöttem lévő eddig láthatatlan pajzs kékes fényt bocsátott ki magából, ami egyre erősödött mégse zavart a kilátásban. Most már láttam mit is rejt az épület. Több monitor is van idebent, illetve sok kábel. Elkezdtem követni a kábelek rengetegét, ami egy folyosóra vezetett, ahol több ajtó is volt. Semmi se volt kiírva az ajtókra. Az egyiket ki akartam nyitni, de nem tudtam. Végül nem erőltettem, úgy éreztem van oka, amiért nem tudom kinyitni és nem kellene feszegetni. Belülről sokkal nagyobbnak tűnik ez az épület, mint kívülről. Hirtelen oldalra kaptam a fejemet, kissé változott az ajtó. Szám jelent meg rajta, elindultam sorban. Három, hat, nyolc, tizenhét, huszonegy, huszonkilenc és harminckettő. A harminckettes ajtó nyitva volt. Kíváncsiságból benyitottam. Ahogy benéztem azonnal be is csuktam. Éppenséggel egy emlékemet láttam benne. Tudtam, mert az a fiú jött velem szemben, akit legszívesebben holtan látnék viszont. Bár lehet számára a halál túl kicsi büntetés lenne. Na jó, ezen később filózok még vannak szobák. A többi ajtón nem volt szám és mind nyitva voltak, semmi sem volt odabent. Jobban mondva tömör fal volt az ajtó túloldalán. Három ajtóval odébb láttam, hogy a kábelek elkanyarodnak a szobába, aminek az ajtaja szintén nyitva volt. Két tároló volt bent, de sokkal kifinomultabb gépezetnek tűnik az a két tároló, mint amikbe mi szoktuk visszavinni a robotokat. Sőt most is volt benne két robot. Különböző méretűek, már kissé kopottak. Ez a két Program! Mondjuk logikus, hogy néha vissza kell menniük nekik is a tárolókba pár ellenőrzés miatt. Gondolom. Inkább kimentem a szobából. A harminckettes ajtó mögött a saját emlékeimet láttam, akkor a többi mögött a többieké lenne? Hirtelen a második ajtó kicsapódott előttem majdnem orrba vágva engem. Hátraugrottam és rögtön az ajtó száma felé néztem. Hatos. Kikerültem és bepillantottam oda. Egy fiú ült középen térdeit felhúzta kezeit a fülére tapasztotta. Egy örvény alakult ki körülötte. Nem hallottam semmit, csak láttam. Különböző emlékek, de olyan gyorsan váltakoztak, hogy csak színkavalkádnak tűnt az egész. A burkot körülöttem megerősítettem, majd egy tétova lépés után beléptem. Szerencsére az ajtó mögöttem nem csukódott be. A fiú nagyon sápadt volt és reszketett, nem tudom ki lehet, nem mutatja az arcát. Észre se vett engem. Ahogy közeledtem úgy éreztem, mintha nőne a nyomás a pajzsomon. Nem fordulhatok vissza, mikor ilyen rossz állapotban van. Mire odaértem mellé a nyomás hihetetlenül megnövekedett, de attól még kitartottam és igyekeztem a fiút is a pajzs alá vonni. Sikerrel jártam, de ő még mindig abban a magzat pózban ült. 
 - Csináld azt, amit akkor szoktál mikor belépsz a Virtuális Térbe. - mondtam neki.
 - Hagyj békén! - sikította.
  A hangja sértette a fülemet, hiszen mégis csak majdnem a fülembe sikította. Ez a pánikolós viselkedés ismerős számomra. A hatos szám őt takarná? Hirtelen mintha ráébredt volna valamire felkapta a fejét és rám nézett. 
 - Hogy kerülsz ide? Mi vagy? - pánikolt ismét. 
 - Ha nem akarod, hogy elkapjon az az örvény akkor maradj a burkon belül. - válaszoltam élesen - A ki jobban illik, mint a mi. 
 - Akkor te nem emlék vagy. - állapította meg egy kicsit nyugodtabban.
 - Nem. - feleltem.
 - Hogy kerülsz ide? - vált gyanakvóvá.
 - Bejöttem az ajtón. - böktem magam mögé és hátra is pillantottam.
  Az ajtó még biztonságosan nyitva volt. 
 - Az hogyan került oda?
 - Nem én voltam. - feleltem egyből - Menjünk ki egyre nehezebben tudom fenntartani a burkot magunk körül. 
  Hallgatott rám, pedig azt hittem ellenkezni fog. Mikor végre kiértünk az ajtó becsapódott. Jobban nézett ki, mint mikor bent volt. 
 - Nem tervezel egy ilyen burkot létrehozni, mint én?
 - Nem tudom hogyan csináltad. - felelt félvállról. 
 - Te hogyan élted túl eddig a Virtuális Térbe tett látogatásainkat? - kérdeztem őszintén csodálkozva.
 - Nehezen. Egy biztos pontba kapaszkodtam, de az a pont egyre instabilabb lett az idő múlásával. Mi a te trükköd?
 - Egy szín, ami engem megnyugtat, illetve egy tárgy ami számomra a folytonosságot és a változatlanságot jelöli. Később már nem is kellett a tárgy elég volt arra az érzésre gondolni, amikor azt a tárgyat nézem. 
 - Örülök, hogy neked van ilyen tárgyad. - mosolygott gúnyosan.
 - Ha neked nincs ilyen, gondolom egy hely, fogalom vagy egy személy is megteszi. - hagytam figyelmen kívül az előző mondatát.
 - Még gondolkodom rajta. - morogta.
 - Egyébként Natan, ahogyan észrevettem neked nem tűnnek el az emlékeid erről a helyről, mikor felébredsz. 
 - Neked eltűnnek?
 - Sosem emlékszem semmire, csak a benyomások és érzések maradnak meg, de minden egyéb emlékem és gondolatom kiesik. 
 - Nem tudom miért van ez. - ingatta a fejét - De ha te itt vagy és nem egy emlék vagy, akkor ezek szerint ez nem egy álom? 
 - Nem, nem az. Ha helyet kellene mondanom, talán a Virtuális Térben lehetünk. - gondolkodtam el - De csak egy tipp.
 - Bizonyíték? 
 - Azon kívül, hogy jelenleg kommunikálunk? Azt hiszem a szobaszámok még árulkodóak. A tied a hatos, az enyém a harminckettes. 
  Hirtelen a világ halványodni kezdett és a burok is felélesedett. Natan is észrevehette a változást, mert azonnal belém kapaszkodott.
 - Mi történik? – kérdezte ijedten.
 - Hé, ébresztő! – hallottam valahonnan távolról egy hangot.
 - Ébresztenek. – feleltem Natannak – Bírd ki egy kicsit nélkülem!
  A végére alig láttam bármit is a Virtuális Térből, egyedül a kékes színű burok maradt meg. Még Natan alakja is eltűnt mellőlem. Nem ébredtem fel azonnal, még mindig a burkon belül maradtam és nem mozdultam. Talán úgy kellene felkelnem, mint egy álomból? Becsuktam a szememet és utasítottam magamat az ébredésre.

  Fáj a fejem. Nyöszörögve ülök fel. Mi történt? Megint nehezen ébredtem? Lirien és Szikra kissé aggodalmasan néznek rám. Ezek szerint igen. Mintha valami fontos történt volna az álmomban, de bárhogyan is igyekszek nem tudom felidézni. Hirtelen trappolás üti meg a fülemet, majd kivágódott az ajtó. Natan trappolt be rajta. Nagyon ideges, szó szerint remeg közben végig pillant a szobán, majd rám néz. Nyeltem egyet a pillantása miatt, majdhogynem gyilkos vágy fűti. Még mindig pizsamában van, a lába meztelen, a haja el van feküdve, a szeme kissé véreres. Illetve az arcán lévő véraláfutások sem tűntek el teljesen.
 - Beszélnünk kell! – préselte ki magából a szavakat – A mosdóban várlak.
 - Rendben. – feleltem azonnal.
  Nem mertem ellent mondani neki. Ez túl feltűnő viselkedés. Azt nem szeretné, ha többiek hallanának minket, vagy egyedül a poloskától akar megszabadulni? Esetleg mindenkitől? Gyorsan lemásztam az ágyról, felöltöztem és azonnal kimentem. Jobb, ha sietünk mielőtt a többiek miattunk kapnak büntetést. Vacogtam útközben. Nagyon hideg van itt, hidegebb, mint a városban szokott lenni. Beértem a fürdőbe, ahol tényleg várt rám Natan. Ő fel se öltözött, úgy jött ide, ahogyan átjött hozzánk. Csak ránéztem és kirázott a hideg. Levettem a kabátomat és átnyújtottam. Van rajtam pulcsi, így nem lesz bajom. Ez nem történt már meg?
 - Jobban kellene figyelned magadra. – mondtam egy kis éllel a hangomban – Még a végén megfázol ilyen hidegben, aztán itt nem hiszem, hogy ápolnának téged.
 - Nem érdekel! – lett ingerült – Másról kell beszélnünk!
 - Lehet téged nem érdekel, de nem akarok egy ilyen hülyeség miatt embereket elveszíteni! – vágtam vissza.
 - Jó, legközelebb figyelni fogok. – morogta – Amiért idehívtalak, emlékszel az álmodra?
 - Az álmomra? Nem, egyáltalán nem. Vagyis annyi rémlik, hogy történt valami fontos, de nem tudom felidézni.
 - Akkor tényleg igazat mondtál. – gondolkodott el – Figyelj rám, nem muszáj hinned nekem, de most minden szavam igaz lesz. Amikor elalszol akkor nem álmodsz, hanem átkerülsz valahogyan a Virtuális Térbe. Rájöttél, hogyan tudsz biztonságosan mozogni odaát, sőt még engem is megtaláltál ott. Pontosan én se tudom mi folyik itt, mikor megkérdeztelek róla valamennyire képben voltál, de hozzátetted, hogy mindent elfelejtesz, amint felébredsz. Utána felkeltettek.
 - Szerinted álmomban képes vagyok belépni a Virtuális Térbe? – kérdeztem gyanakvóan – Igaz itt sok minden megtörténik, de ez akkor is abszurd, mégis hogyan lennénk képesek rá?
 - A bogarak is valahogyan átjutnak, nem? Mindegy is, mint mondtam nem kell hinned nekem. Menjünk vissza.
 - A többieknek beszéltél erről?
 - Nem.
 - Pedig lehet kellene. Tegnap a félszemű akart mondani nekünk valamit, lehet ő tudna segíteni vagy legalább megmagyarázná mi történik.
 - Újságíró vagy, nem? Neked kellene tudnod a leginkább, hogy az információ sokat érő kincs. Nem kellene szétkürtölni.
 - Rendben. – adtam neki igazat – Menjünk még a végén túlságosan feltűnőek leszünk.
 - Nem mintha bíznék benned, de úgy gondoltam jogod van hozzá, hogy tudd miről feledkezel meg. Ezzel visszafizettem a tartozásom. – ezzel kiment az épületből magamra hagyva.
  Mit fizetett ezzel vissza? Nem is tettem érte semmi olyat, amit vissza kellene fizetnie. Ezek szerint ő már nem tart spiclinek? Azonban ő kezdett bele ebbe az egészbe, miért gondolná meg magát? Végül én is utána mentem. Ha igazat mond és tényleg átkerülök a Virtuális Térbe, akkor magyarázatot ad a furcsa tapasztalataimra. Jobban látok ott, mint eddig, könnyebben mozgok, illetve mindig olyan érzésem van, mintha elfelejtenék valamit, amikor visszajövök.
  A hálóba visszaérve kérdő tekintetek fogadtak. Végül csak legyintettem az összes fel nem tett kérdésükre. Ezt nem szeretném még megosztani velük. Még nincs elég információm és bizonyítékom. Így pedig nem szeretek bármit is mondani.
 - Kaptunk feladatot? – kérdeztem végül.
 - Igen, egy kis takarítás, mint mindig. – felelt Szikra.
  Nem szeretnek munka nélkül hagyni minket. Most meglepetésünkre az étkezőt kellett gatyába ráznunk. Csak azt, így mindannyian együtt sepertünk és mostunk fel. Mármint heten, mert a három technikust már reggel elvitték. Takarítás közben bejött Vekker és még egy ember. Az a dilidoki, aki tegnap felmérte az állapotomat. Egyesével hívtak magukhoz minket. Természetesen utoljára kerültem sorra. Míg valaki beszélt, addig mi többiek nem mehettünk túl közel.
 - Újra találkozunk, Emphra. – mosolygott a férfi – A tanácsára jobban beleolvastam az aktájába.
 - És? Talált valami érdekeset? – kérdeztem érdektelenül, pedig belül téptem a hajamat, amiért azt mondtam neki, hogy olvasson bele.
 - Igen, az egész nagyon érdekfeszítő volt. – helyeselt – De most másról fogunk beszélni. A tegnapi incidens után észrevettél magadon valami furcsát?
 - Furcsát? Kérem, ezt fejtse ki jobban. Már nem tudom mit nevez egy átlagember furcsának.
  Nem lepődött meg egy kicsit sem, sőt válaszolt nekem azonnal, pedig csak provokálni akartam.
 - A számodra átlagos dolgoktól valami elütőt. Például mondtál vagy tettél olyat, amit általában nem mondanál vagy tennél.
 - Semmi különös. – feleltem egyből – Minden a megszokott volt.
 - Tényleg semmi különös? Pedig tegnap többen hallottak kiabálni téged.
 - Csak fáradt voltam és idegesítettek a többiek. – vontam vállat.
  Biztos nem a poloska miatt tudják, á dehogy. Vajon arra rájöttek, hogy mi rájöttünk a poloska létezésére?
 - Értem. Aludni jól aludtál? Úgy tudom kissé nehézkesen ébredsz.
 - Igen, jól aludtam. Sosem voltam korán kelő típus, szeretek lustálkodni az ágyban.
 - És az álmaid milyenek?
 - Hogy érti, hogy milyenek? Simán álmok. – vontam vállat.
 - Sokszor az álmokban mutatkozik meg az, amit a tudatalattink elnyom. Fejtsd ki milyen álmaid szoktak lenni.
 - Nem szoktam sűrűn álmodni. Mostanában egyáltalán nem emlékszek rájuk. Kezdődik a reggeli, mehetek?
 - Persze, jó étvágyat.
  Gyorsan felálltam és otthagytam őket. Az utolsó kérdésre igazat mondtam. Abból úgyse tud meg semmit se. Csatlakoztam a többiekhez az asztalhoz. Ott halkan beszéltünk. Ebből kiderült, hogy mindenkitől hasonlókat kérdeztek. Reggeli után újra fegyveres kísérettel mentük abba a nagy épületbe. Azonban meglepetésünkre az előtérben megállítottak minket. Egy fehér köpenyes elénk lépett, kezében egy lappal, majd fennhangon megszólalt.
 - Az előzetes pszichológiai vizsgálat után megállapítottuk, hogy a mai nap csak ketten mehetnek a Virtuális Térbe. Bourn Natan és Toloren Emphra lépjenek elő!
  Miért pont mi ketten?! Azért, amit Natan a fürdőben mondott? De azt elméletileg nem hallották! Honnan szereztek róla tudomást? Miután senki sem mozdult, az egyik fegyveres katona előre lépett és már emelte a fegyverét, mire inkább gyorsan előre léptem. Nem szeretném, ha valaki meghalna emiatt. Natan még most sem lépett elő. Úgy látszik nagyon nem akar a Virtuális Térbe menni. A fehér ruhás elővett egy apró kapcsolót a zsebéből, mire rossz érzés fogott el. Valamit nyomkodott rajta, majd egy nagyobb mozdulatot tett, Már előre készültem a fájdalomra, de semmi se jelentkezett. Ellenben Natan azonnal összeesett. Nem sokáig feküdt a padlón, amint elkezdett feltápászkodni két katona fogta közre, nehogy elszökjön. Minket kettőnket azonnal elvezettek, míg a többiek ott maradtak. Gyorsan szem elől tévesztettem őket. Már bekanyarodtam volna a szokásos szobába, de a katonák tovább lökdöstek. Úgy tűnik most nem oda fogunk menni. Pár ajtóval arrébb tereltek bennünket. Lopva Natanra néztem, mert úgy tudom ő nem bírja jól ezeket az utazásokat, de most úgy tűnt sokkal jobban van, mint amikor pszichológiai vizsgálatra viszik. Hirtelen a következő ajtónál megállítottak és bementünk. Itt csak három szék volt.
  Ez a három szék sokkal precízebbnek, összetettebbnek tűnik, mint a többi, pedig már azok sem sima fogorvosi székek. Azok is bonyolult szerekeztűek, ebben biztos vagyok, de az itteni ezt a fogalmat új magaslatokba emeli. 
 - A lány oda, a fiú oda. - szólalt meg az a fehér köpenyes, aki az étkezőtől idáig elkísért. 
  A jobb oldali székbe ültettek engem. 
 - Vedd le a cipődet és a zoknidat, illetve a pulóveredet is. - utasított egy másik fehér köpenyes. 
  Engedelmeskedtem, azért a fegyveres katonák jelenléte engedelmességre késztet. 
 - Miért kellett átjönnünk? - kérdeztem ártatlanul. 
 - Jobban szemmel tudjuk tartani a folyamatokat, amik az átkeléskor illetve amik a Virtuális Térben történnek. - felelt kapásból.
  Utána hirtelen elhallgatott, mintha meg sem kellett volna szólalnia. Azonban nem is kérdeztem többet. Szóval ezeknek a segítségével képesek jobban megfigyelni minket? Most a lábamat is beletették valamilyen szerkezetbe, nem csak a kezemet. Emellett egy egész burok került rám, nem csak egy sisak. A fejem a végéig szabadon volt. Hirtelen a szék megdőlt, mire kissé összerándultam. 
 - Ne ficeregj! - szólt rám azonnal - Nagyon érzékeny gépezet, ha bármit eltörsz benne, utána magáncellába kerülsz. 
  Nem tudom itt milyen a magáncella, de a börtönben ott legalább az ember egy kicsit magában lehetett. Szerintem itt nem olyan kellemes. Féken tartottam magamat, és igyekeztem teljesen mozdulatlanul feküdni ebben a fura masinában, ami egyre jobban emlékeztet egy kapszulára. 
 - Nem félsz a szűk helyektől, ugye? - kérdezte a fehér köpenyes, aki már a fej részénél akarta teljesen lezárni a kapszulát.
 - Már nem túl késő ezt kérdezni?
 - A pánikroham elkerülése miatt szükséges. - vont vállat - Akkor ezt egy nemnek veszem. 
  Ezzel lecsukta a kapszulát és teljes sötétség borult rám. 
 - Üdvözöllek ebben az új szerkezetben. - hallottam a régi segítőm hangját - Viselkedj úgy, mintha még az előzőben lennél. 
 - Rendben. - feleltem.
  Létrehoztam a burkot és azonnal szóltam is. Az átkelés már észrevétel nélkül megtörtént. 
 - Átjutottál? - kérdezte a segítőm.
 - Igen, itt vagyok. Mennyi ideig tartott? 
 - A szokásos egy percbe. - felelt készségesen.
  Kissé megnyugodtam, azt hittem megint rosszul érzékeltem az időt, ami eltelt. Amikor körülnéztem már minden színes volt, nem csak kék és az árnyalatai. Azonban a mozgásom kissé más lett. Lenéztem magamra, jobban mondva a robotra. Egy másik fajta, mint az előző, sokk részletesebb, ha lehet így mondani, minden izületemet meg tudom mozdítani. Felemeltem a kezemet és elkezdtem mozgatni az ujjaimat. Még ezekkel a finom szerkezetekkel is nehézkesen ment. 
 - Miért kaptunk új robotokat? - kérdeztem.
 - Tesztelésre. - jött a felelet - Mennyire tudsz mozogni? 
 - Egész jól. 
  Kissé jobban körülnéztem. Nem a szokásos helyen vagyok. Egy másik tárolóban vagyok. Megpróbáltam a tér felé menni, ahol a másik robotokat tárolják. Meglepetésemre három lépés múlva neki ütköztem valaminek, és nem tudtam tovább menni. 
 - Valami baj van. - szóltam azonnal.
 - Mi történt? - kérdezte azonnal.
 - Nem tudok tovább menni egy ponton.
 - Mindjárt nézem. 
  Addig megfordultam. Még két tároló van itt az enyémen kívül. Még mindkettőben benne van a robot. 
 - Öhm, egy falon akartál átmenni. - válaszolt bizonytalanul a segítő - Kell állítni a látásodon? 
 - Egy falon? - visszanéztem és előre nyújtottam a kezemet. 
  Most, hogy kicsit jobban nézem látom a fénytörést, de az épület falát itt a baloldalamon tisztán látom, ezt akkor miért nem? 
 - Nem kell, csak kissé benéztem. Most már rendben van. 
 - Rendben.
 - Natan nem jön át? - kérdeztem. 
 - Később lesz beküldve. Látod balra a folyosót? 
 - Igen. 
 - Indulj el arra. 
  Végigvezetett az egész épületben, aminek néhol üvegfala volt, de kezdtem hozzászokni ezekhez, így már képes voltam ezeket az üvegfalakat is kiszúrni. Ahogyan egyre jobban belejeöttem, egyre élesebbek is lettek. Furcsa ez az egész hely, de nem véletlenül börtöntöltelékeket küldenek ide be. Hirtelen egy ajtókkal teli folyosóra érkeztem. Ez nekem nagyon ismerős, mintha már jártam volna itt. Az ajtókon számok. Felpillantottam az egyikre. Hatos. Natan. Az álmom! Kissé megszédültem, ahogy eszembe jutott mit is álmodtam. Vagyis nem is álmodtam, hanem itt voltam. 
 - Minden rendben? Kilengést észleltem.
 - Persze. Nincs semmi baj.
  Le kell nyugodnom. Minél kisebbek a hangulatingadozásaim, vagy az érzelmeim annál könnyebben tudok itt bent mozogni. Majd később elgondolkodok ezen, most azonban itt kell lennem vagy vége az egésznek. Mikor már teljesen elmúlt a szédülés érzése elindultam, de hirtelen a segítőm megállított.
 - Állj! Nem hallottad?
 - Mit? 
 - Menj be a hatos szobába.
 - Miért? - ijedtem meg.
  Ez Natan szobája, vagyis pontosan nem tudom mije, de az övé. Olyan érzésem van, hogy nem kellene ide bejönnöm az engedélye nélkül. 
 - Csak menj be. - lett feszült a hangja.
 - Ez is valamiféle kísérlet? 
  Az álom miatt tudom még Natan se szeretett ide bent lenni. Igaz is, ő hol van? Nem azt mondták, hogy később küldik be? 
 - Hol van Natan? Még nem jött át?
 - Nem. Menj be! 
 - Nem szeretnék. Rossz előérzetem van. 
 - Jobb, ha magadtól mész be. - sóhajtotta - Kapsz pár percet, aztán szólj. 
  Magamtól bemenni? Mondjuk ez egy robot, biztosan van távvezérlése. Miért nem használják rögtön azt a rábeszélés helyett? Mi lenne a különbség, ha magamtól mennék be vagy bevinnének? Igaz akkor kényszer hatása alatt lennék és nem saját akaratomtól mentem be. Lehet köze van ennek hozzá? Mondjuk ez az egész hely nagyban függ a bent lévő személy elméjétől, lehet ha kényszerítenének történne valami? Nem szeretnék idő előtt elhalálozni, illetve további kísérleteket magamon se szeretnék idebent elvégezni. 
 - Rendben, bemegyek. - feleltem végül. 
 - Örülök, hogy meggondoltad magadat. 
  Inkább nem volt más lehetőségem, ha épelműjen akarok innen távozni. Előrenyúltam, vettem egy mély levegőt, bár ez egyáltalán nem látszódott, majd egy határozott mozdulattal belöktem az ajtót. Egy üres fehér szoba. Beléptem, de az ajtót nem csuktam. Hülye lennék, ha elvágnám az egyedüli menekülési útvonalamat. 
 - Szervusz Natan, mi volt az iskolában? 
  Hirtelen szólalt meg pont előlem. Odakaptam a fejemet. Egy kedves arcú, mosolygó nő állt velem szemben. Körülbelül százhetven centi, barna kiengedett hajú, barna szemű. Azt hittem hozzám beszél, már válaszoltam volna, mikor magam mögött halottam egy kisfiú hangját.
 - Ma is nekem lett a legjobb dolgozatom az osztályban!
  Egy kisfiú árnyéka ment kereszttül rajtam. A kisfiúnak kissé hosszabb szőkésbarna haja, kerek szemüvege, barna szeme, hőfehér bőre van. Mosolyog, még látni rajta a gyermeki ártatlanságot a naivitást, ami a korral együtt majd el fog tűnni. Alig ismertem fel benne Natant. Kicsiként kerek, pirospozsgás arcú, a szemei vidáman csillognak. Szóval egy egészséges gyermek. A mostani beesett arcú, hulla sápadt, csontvékony énje sokat elárul a nehézségekről, amiken keresztül verekedte magát az évek alatt. 
 - És hogyan sikerült Adonikának? 
 - Egy ponttal maradt csak le. Azt mondta, következőnek ő győz. 
  Adonika? Gondolom egy osztálytársa. Milyen versenyszellem van benne. 
 - Úgy tűnik nem lazsálhatsz mellette. - nevetett fel a nő.
  Megsimogatta a gyermek fejét, majd ahogyan jött ez a látomás úgy is veszett el a homályba. 
 - Ez mi volt? - kérdeztem.
 - Láttál valamit? 
  Erre nem tudtam mit kellene válaszolnom. Ezek szerint ők nem látják azt, amit én. Ha nem látják, akkor gondolom rájátszhatok erre.
 - Nincs itt bent semmi különleges. - válatottam egy laza hangnemre - Most már kimehetek? 
 - Nem bent kell maradnod. Értesíts ha történik bármi szokatlan. 
 - Rendben.
 - Te is jelentkeztél rá? - egy fiú szólalt meg.
  Jobban mondva Natan szólalt meg. Gyorsan jobbra fordultam, ahonnan a hangot hallottam. Natan a kerekszemüvegében állt mosolyogva előttem. Így egész helyes. 
 - Persze, és meg is fogom nyerni! - felelt egy lány.
  Pont mögöttem volt így fordultam egyet. Magas, kreol bőrű, hosszú fekete hajú, sötét barna szemű lány. Nagyon szép. Ő lenne Adonika? Biztosan nem. 
  A kép most gyorsabban tűnt el, mint az előző. A szoba is mintha sötétedett volna. Mindenfelől suttogást hallottam.
 - Ne bízz benne!
 - El fog árulni!
 - Légy résen!
 - Csapda!
  Aztán újra világosabb lett. Hirtelen szédülni kezdtem. Ó, ez nem jó. 
 - Kezdek rosszul lenni, kimehetek? 
 - Mennyire súlyos?
 - Nagyon!
 - Rendben, megkaptad az engedélyt, elhagyhatod a szobát. 
  Ahogyan befejezte siettem az ajtóhoz. Amint átléptem a küszöböt azzal a lendülettel vágtam is be az ajtót. Nem lettem jobban, így elindultam a tároló felé. A segítőm mondta nekem az utat, amiért hálás voltam, mert teljesen elfelejtettem, pedig jól tájékozódok. Mire elértem a tárolókhoz, már alig láttam valamit. Gyorsan beléptem a tárolóba és lehunytam a szememet. El kell képzelni a burkot, az órával együtt. Most az órát is hozzá képzeltem, hogy minél előbb lenyugodjak. Miután kész volt a burok szóltam a segítőmnek. 
  Mikor legközelebb kinyitottam a szememet, már a valóságban voltam. Leginkább onnan tudtam megállapítani, hogy éreztem, ahogyan megemelkedik a mellkasom, mikor nagy levegőt vettem. Még nem nyitották ki a fülkét. Ott feküdtem teljes sötétségben. 
 - Kiengednének? - kérdeztem hangosan.
  Nem kaptam választ. Természetesen a kezeimet és a lábaimat nem tudtam mozdítani, mert teljesen le voltam kötve. Biztosan nem felejtették el, hogy itt vagyok. Gondolom egy újabb kísérlet vagy próba. Most viszonylag sok emlékem megamaradt. Az előbb a hatos szobában voltam, ami ugye Natan száma, szóval valahogyan kapcsolódik hozzá. Szerintem pár emlékét is megnéztem. Addig őt nem küldték utánam a Virtuális Térbe. Szóval lehet, hogy most őt küldték be, miután engem már kihoztak. Igazán álmosító ez a környezet. Ásítottam egyet. Nem aludhatok el! Most végképp nem tudom mi történne, ha elaludnék. Remélem hamar kiszednek ebből a kütyüből. 
  Nem tudom miért, de az alvás és az ébrenlét határán táncoltam. Amikor észrevettem, hogy lecsukódott a szemem, akkor azonnal felriadtam. Már kezdtem feladni a harcot az álmosság ellen, de ekkor meghallottam valamilyen kattanást és végre valahára kinyílt ez a koporsó. 
 - Végre, hogy kinyitották! - támadtam azonnal rájuk. 
 - Mióta vagy ébren? - lepődött meg a fehér köpenyes, aki kinyitotta a koporsót.
 - Nem számoltam a másodperceket. - feleltem - A sötétségben pedig elveszítettem az idő érzékemet. 
  Ekkor pötyögött valami a gép másik részén, ami még mindig zárva volt. Aztán hümmögött egyet.
 - Ezek szerint fél órája ébredtél fel. 
  Aztán kinyitotta a koporsó többi részét és ki is szedett belőle. Több kutató is volt idebent, ők most a másik kabinnal voltak elfoglalva. Nagy a felfordulás. Fáj a fejem és szédülök. Nem vagyok túl jól. Hirtelen a semmiből egy katona mellettem termett. Felállított a székből és kikísért a folyosóra. Elkezdett löködni valamerre, mert magamtól nemigen mentem semerre sem. Kótyagos a fejem, és egyre erősebben szédülök. 
  Valamikor, valahogyan eljutottunk egy ajtóhoz, amin belökött majd ott hagyott. 
 - Szervusz Emphra, ahogy látom épségben vagy. - hallottam egy mézes-mázos hangot.
  Felfordult a gyomrom. 
 - Kaphatnék vizet? - kérdeztem - Azt hiszem el fogok ájulni. 

  Kényelmes. Ez jutott először eszembe. Hirtelen nyitottam ki a szemeimet. Egy ismeretlen szoba és egy kanapén fekszem. Gyorsan felültem. A dilidoki irodájában vagyok. Ő éppen olvas valamit. 
 - Mi történt? - kérdeztem.
  Ekkor felnézett. 
 - Elájultál. A Virtuális Tér egyik mellékhatása, ha túl sok időt töltesz bent, vagy nagy pszichikai terhelésnek vagy odabent kitéve.
  Nem mondtam erre semmit se. Szerintem a mostani esetre mindkettő igaz. De miért vagyok még mindig itt? Miért nem vittek el innét? Biztosan akar tőlem valamit, csak azt nem tudom mit. 
 - Most felteszek pár kérdést, kérlek őszintén válaszolj!
  Hozott egy széket és velem szemben leült. Papír és toll is volt nála, emellett egy hanröngzítőt is feltűnően elővett. Szóval ez az átkelés tényleg egy kísérlet volt.
 - Mi van akkor, ha nem szeretnék válaszolni egy kérdésre? - kérdeztem.
 - Nem kell erőltetni a mai nap, de akkor holnap vissza kell jönnöd további kikérdezés céljából. 
 - Honnan tudja, hogy igazat mondok-e vagy hazudok? 
 - Biztosan fogsz hazudni egy-két kérdéssel kapcsolatban, ezért sem itt fogjuk megejteni ezt a beszélgetést. Nem adhatunk be tudatmódosító szereket, mert az ártana a vizsgálatnak, így maradnak a gépek, amik kimutatják, ha hazudsz. 
  Hiába tudják, hogy hazudok attól még az igazságot nem fogják tudni. Felállt és intett, hogy kövessem. Nincs kedvem ehhez az egészhez, de már régóta tudom ennek semmi jelentősége. Itt csak az számít, ki kerül ki a végén győztesként ők vagy én. Sikerül-e információt elhallgatnom előlük vagy sem. 
  Átmentünk egy fekete szobába, melyben egy asztal, két szék illetve az asztalon egy szerkezet állt. Az egyik fal a fekete szobában üvegből volt. Teljesen, talajtól plafonig üveg volt, de nem láttam át rajta. Velünk együtt egy nő is bejött. 
 - Kérlek a szemközti oldalon foglalj helyet. - mondta a dilidoki - A kérdések a mai Virtuális Térbe való utazásodhoz kapcsolódnak. Így értelmezd őket. Ülj le! A kolléganő felteszi rád a méréshez szükséges érzékelőket. A kérdésekre igennel vagy nemmel válaszolj. 
  Az ujjamra, a mellkasomra a ruhám alá és a karomra tett mérőket a nő. Na ezek meg fogják nehezíteni a dolgomat, de ennyi. 
 - Még egy dolog mielőtt belekezdenénk.
  Ekkor felkapsolódott az üveg mögött a villany, ahol Natan-t láttam egy székhez rögzítve. Ki akart szabadulni, de a bilincsek elég erősen tartották. 
 - Ha hazudsz azt ő fogja megszenvedni. - nézett rám - Akkor kezdjünk pár egyszerű kérdéssel. 
  Most fenyegetett meg és már kezdené a vizsgálatot?! Úgy tudom ez nem tesz jót a mérésnek. Nem vagyok valami nagy szakértő, de az én állapotomban lehet nem célszerű eme gépet használni. Natan már így sem néz ki túl jól. Nem fejtette ki mi fog vele történni, de azt utálom a legjobban, ha az emberek miattam szenvednek. Csak fókuszálj a kérdésekre. Igen vagy nem, ezzel nem fognak sokra jutni.
 - Hogy hívnak?
 - Toloren Emphra.
 - Hány éves vagy?
 - Tizennyolc.
 - Milyen színű a fal? 
 - Fekete. 
 - Hazudtál már valaha?
 - Igen.
 - Loptál már el pénzt?
 - ...Igen.
 - Árultál már el valakit?
 - Nem. 
 - Rendben, most áttérünk a rendes kérdésekre. Éreztél különbséget a két robot között a Virtuális Térben?
 - Igen. 
  Ekkor biccentett a nő. A doki tovább folytatta a kérdezést.
 - Láttad a falakat? 
 - ...Igen. 
 - Az összeset?
 - Nem. 
  A nő megint bólintott.
 - A szobában, ahová beküldtünk, láttál valamit?
 - Igen. 
 - Hozzád köthetőek voltak ezek a látomások?
 - Nem. 
 - Natan szerepelt bennük?
 -. Igen.
 - Róla szóltak?
 - Igen.
 - Rosszullétre panaszkodtál, igazat mondtál?
 - Igen.
 - Változott a látásod az első és a mostani bent léted között?
 - Igen.
 - Emlékszel az álmaidra?
 - Nem.
 - Amikor visszatérsz úgy érzed elfelejtettél valamit?
 - Igen. 
 - Ennyi kérdésem volt mára. Holnap remélem kifejti ezeket a válaszokat.
  Közben a nő elkezdte levenni rólam a mérőeszközöket. Két katona Natanhoz is bement. Egy tűt vettek elő, természetesen Natan tiltakozott.
 - Mégis mit csinálnak?! Nem hazudtam! - kiabáltam a dokival.
 - Igen, tudom. Azonban Natan jelenleg beszámíthatatlan. Teljesen feleslegesen pánikol, már kezelhetetlen, csak nyugtatót adnak neki, amivel kiütik. Kérlek vidd vissza őt a barakkotokba. Holnap nektek kettőtöknek nem lesz semmi feladatotok, csak beszélgetni fogunk erről az utazásról. 
  Erre nem mondtam semmit se. Megint elkezdetm rosszul érezni magamat. Ilyen állapotban akár ott is hagyhatjuk a fogunk, ha beküldenek. Kimentem a folyosóra, ahol már a két katona várt Natannal. Ha nem tartják meg összeesne. Én nem fogom tudni egyedül magam melett cipelni. Talán, ha a hátamra venném, sikerülne. Nagy nehezen sikerült felpakolni a hátamra, a két katona segített ebben. Natan tényleg ki van ütve, mert egyáltalán nem mozdult meg közben. 
  Mire visszaértem a barakkhoz teljesen átfáztam. A lábaim és a karjaim remegtek a megerőltetéstől. Közben a hasam liftezett, nem tudta eldönteni, hogy bent akarja tartani, vagy inkább ki akarja adni a kaját. Már rég lement a nap. Mikor bementem a barakkba senki sem volt a folyosón, de már itt voltak a többiek hiszen égtek a lámpák. Natant a fiúk szobájába kellene letennem. Mivel nincs szabad kezem, a lábammal kopogtam, közben ügyeltem arra, hogy megtartsam az egyensúlyomat. Szinte azonnal kinyitotta az egyik fiú az ajtót. 
 - Nincs jól. - mondtam.
  Közben megfordultam és leengedtem Natant a hátamról. Majd átmentem a másik szobába. Lirien és Szikra kérdőn néztek rám. Leültem az alsó ágyra és hirtelen minden bajom felerősödött. 
 - Tudnátok hozni gyorsan egy vödröt? - nyöszörögtem.
  Igyekeztem mindent visszatartani legalább addig, míg nincs előttem a vödör. Szikra azonnal ugrott és szerencsémre pár másodperc alatt kerített egyet. Nem is tudtam tovább visszatartani. Úgy döntöttem az este és az éjszaka további részét az alsó ágyon töltöm a vödör mellett.