Bejegyzések

10. fejezet - Kérés

Sötétség vesz körül. Azonnal felvonom magam köré a burkot, hiszen az múltkor is bevált. Elkezdett megjelenni az a kékes fény vele együtt pedig a mögötte rejlő táj. Hm, ahogyan sejtettem. Jelenleg a Virtuális Térben vagyok. Kicsit másképp néz ki, de biztosan ez az a hely. Nem a tárolóknál ébredtem, azokat jelenleg nem is látom, de szerintem még az emberek által kialakított bázison belül vagyok. Látom a falat, ami jelenleg fehér nem pedig halvány kék, mint általában. Egy épület, ami eddig nem volt itt vagy csak nem vettem észre. Ennek fém-szürke színe van. Furcsa színeket látni ebben a világban. Megkerestem ennek az épületnek a bejáratát. Természetesen ahogyan elkezdtem körbe járni az utolsó oldalon volt. Az épületben sötét volt, de valamiért ez nem riasztott meg. Beléptem. Nem látni semmit. Lehet mégis csak kellene valamilyen fényforrás. Ekkor a körülöttem lévő eddig láthatatlan pajzs kékes fényt bocsátott ki magából, ami egyre erősödött mégse zavart a kilátásban. Most már láttam mit is...

9. fejezet - Elvesztett barátok

 Lebegek. Semmi sincs körülöttem. Igazán megnyugtató érzés lenne, ha nem lennék biztos abban, hogy valami van alattam. Valami, ami veszélyes és megölhet. Amint elveszítem a lebegés képességemet meghalok. Csak akkor élem túl, ha üres marad az elmém. Nem gondolhatok a mélységre. A félelem azonban egyre jobban eluralkodik rajtam, mire lassan süllyedni kezdek. Pánikolva keresek megnyugató gondolatokat. Azonban a pánik rosszabb a félelemnél mire zuhanni kezdek az ismeretlen veszélybe. Leérkezvén nem esik bajom azonban rögtön becsukom a szememet. Motoszkálást hallok, ami egyre közelebbről jön. Hirtelenn több felől is hallani vélem. Azonban nem nyitom ki a szememet, mintha ezzel távol tarthatnám. Ekkor eszembe jutott valami. " Miért nem használod azt a módszert, mint mikor átmész a Virtuális Térbe?" Talán megér egy próbát. Elhelyezkedtem kényelmes ülésben, majd egy burokba képzeltem magamat, ami mindent kizár. A hangok hirtelen megszűntek. Ekkor kinyitottam a szememet. Egy világoské...

8. fejezet - Láncra vert szabadság

 - Hé, kelj fel! - hallottam egy távoli hangot.   Még mindig feketeség vesz körbe, de már nem érzem, hogy zuhannék.   - Kelj fel, nem hallod?! - hallottam újra.   Ezek a hangok a feketeségen túlról jönnek. Nem tudom merről. Elindulok találomra, de nem látok semmit se, még saját magamat se. Mit kéne tennem?   - Emphra! Kelj fel! Gyerünk! - hallottam egy éles hangot.   Azonnal kinyitottam a szemeimet. Fáj a fülem. Szikra itt van fent az ágyamban és aggódva néz rám, Vekker is itt van. Amint látta, hogy felkeltem kiment a szobából.   - Ébren vagyok. - motyogtam.    Felültem. Sajog a fejem. Mintha egy méhkas lenne benne.   - Végre magadhoz tértél! - lett dühös Szikra - Már tíz perce próbálunk felkelteni. Legalább szép álom volt?    Amint megemlítette az álmot kivert a víz. Őszintén szólva nem emlékszek rá, de azt tudom félelmetes volt és ijesztő. Hasonló érzés kerített hatalmába, mint Irizum halála utáni reggelen...