9. fejezet - Elvesztett barátok

 Lebegek. Semmi sincs körülöttem. Igazán megnyugtató érzés lenne, ha nem lennék biztos abban, hogy valami van alattam. Valami, ami veszélyes és megölhet. Amint elveszítem a lebegés képességemet meghalok. Csak akkor élem túl, ha üres marad az elmém. Nem gondolhatok a mélységre. A félelem azonban egyre jobban eluralkodik rajtam, mire lassan süllyedni kezdek. Pánikolva keresek megnyugató gondolatokat. Azonban a pánik rosszabb a félelemnél mire zuhanni kezdek az ismeretlen veszélybe. Leérkezvén nem esik bajom azonban rögtön becsukom a szememet. Motoszkálást hallok, ami egyre közelebbről jön. Hirtelenn több felől is hallani vélem. Azonban nem nyitom ki a szememet, mintha ezzel távol tarthatnám. Ekkor eszembe jutott valami. "Miért nem használod azt a módszert, mint mikor átmész a Virtuális Térbe?" Talán megér egy próbát. Elhelyezkedtem kényelmes ülésben, majd egy burokba képzeltem magamat, ami mindent kizár. A hangok hirtelen megszűntek. Ekkor kinyitottam a szememet. Egy világoskék burok. Bejött, bár nem tudom mi ellen van ez itt. Biztosnágban érzem magamat. Felállok. Körül akarok nézni. Erre a burok elhalványodott, de éreztem attól még körülölel. A táj nem hasonlít a valósághoz. Azonban mégis simerős ezekkel a tompa színekkel. Tompa színek, melyek többsége a kék valamelyik árnyalata. Gyorsan összeálltak a darabok. Azonban hogy a francba kerültem én ide?!
  - Felkelni, egy-kettő! - szólt messziről a hang. 
  Ez biztosan Vekker lesz, azonban hogyan keljek fel? Hirtelen homályosodni kezdett a táj, a burok felvette az eredeti színét. Olyan, mintha egy örvényben állnék. A fejem fájni kezdett, mint akit egy téglával eltaláltak volna. 
 - Ébresztő! - hallottam, mintha csak a fülembe ordítottak volna.
  Zihálva ültem fel azonnal. 
 - Látom megint egy rossz kelés. - jegyezte meg Vekker aztán elhagyta a szobát. 
  Igen, kissé nehézkes kelés, de mégis miért? Mit álmodtam? Annyit tudok fájt nagyon a fejem és bevált Lirien tanácsa, de más nem maradt meg. Valami ismerős volt, de nem tudom micsoda. Majd eszembe jut. Nos, akkor a szokásos reggeli rutin. Natan még rosszabbul festett, mint tegnap, de most nem kellett átmenni felébrszteni őt. A monoklija kissé lelohadt, de azért még szépen virít a szeme alatt. Teljesen ignoráltuk egymást mikor összefutottunk. 
  A fiúk nagy része ferde szemmel nézett rám. Gondolom nem heverték még ki a tegnapi napot. Ásítottam egyet, miközben szorosabbra húztam magamon a kabátot. Már megint kissé megváratnak minket. Szerencsére mire erre gondoltam felbukkant a szokásos katona, aki a reggeli feladatokat szokta kiosztani. Meglepődésemre elém lépett és nekem beszélt.
 - A mai feladat a barakkotok és a vizes blokkotok kitakarítása. Ha időben végeztek mehettek reggelizni. 
 - Igenis. - feleltem miközben kihúztam magamat. 
  Gondolom valahogy így kell viselkedni egy tiszttel szemben. Megfelelően kell játszanom a szerepemet. A katona gyorsan távozott ezek után én pedig a többiek felé fordultam. Újabb megvető pillantások. Összegeztem magamban a munkákat. Tizen maradtunk, hét fiú és három lány. 
 - Kellene két kettes csoport, és két hármas. - adtam ki az utasítást - A hármas csoportok a szobákat teszik rendbe, az egyik kettes a folyosót a másik a vizesblokkot. 
 - Miért is hallgassunk rád? - nézett rám megvetően Natan.
 - Mert mindenki enni akar. - feleltem - De más is csinálhatja a beosztást nekem mindegy.
  Végül megegyeztünk miszerint a felosztás jó lesz így is. Szikrával ketten kaptuk meg a vizes blokkot. Csöndben takarítottunk egy darabig. Míg én a tükröket és az egyéb üveg vagy műanyag felületeket tisztítottam, addig Szikra a padlót mosta fel, kipucolta a WC-t illetve a zuhany tálcákat. Így osztottuk fel a munkát. Nekem a vízkő miatt néhol ecettel is kellett dolgoznom. Egyszer meg kellett állítanom Szikrát, mikor éppen hipóval akart neki állni a zuhanytálcának, ahol előtte én ecettel dolgoztam.* Szégyen lenne rám nézva, ha vegyész növendékként egyszerre használnám az ecetet és a hipót. 
 - Téged nem zavar, hogy spiclinek tartanak a többiek? - kérdezte hirtelen Szikra.
 - Jelenleg nem. - feleltem - Mellesleg valakinek be kell tölteni ezt a szerepet is, nem igaz? Ha nem én más lenne a spicli. Az a valaki pedig rendes információkat adna ki a többiekről. Megnyugodhatsz tudom mit csinálok. 
 - Biztos vagy te ebben? - nézett fel rám - Veszélyes ez a játék. Aki a legkönnyebben megsérülhet az te vagy. Tőlünk semmilyen támogatást nem kapsz, a katonaság pedig kihasznál. Ha ők megneszelik, hogy hazudsz nekik akkor nem lesz kegyelem. 
 - Tudom. - váltam kissé komorrá.
 - Mi ér meg ennyi kockázatot? 
 - Az információ. - feleltem azonnal - Nincs elég erőnk ellenük, tehát máshogyan kell rajtuk fogást találnunk. Az egyik, ami segíthet ebben azaz információ. 
 - Nem hiszem, hogy működne. - rázta a fejét Szikra - Gondolj bele annyira ők sem hülyék, hogy bármit is megosszanak veled. 
 - Vannak olyan információk, amiket nem direkt úton közölnek. Az ilyen információ morzsák is jól jöhetnek bármikor. 
 - Túl erőltetettnek hangzik. - jegyezte meg Szikra - Tedd amit jónak látsz.
  Nem akartam mondani neki, ha továbbra is ilyen közvetlen marad velem és azt a többiek is észlelik, akkor ő is ugyanúgy ki lesz közösítve, mint én. Kissé sokáig tartott a vizesblokk így kettőnknek. Mire végeztünk a többiek is készen voltak. Együtt mentünk reggelizni. Azt hiszem ez olyan szokássá vált. 
  A reggelink a szokásos volt. Hirtelen azonban megszólalt a félszemű technikus. 
 - Múltkor kérdezted él-e még az egyes számú alany. - nézett rám.
 - Igen. - bólintottam, aztán eszembe jutott miszerint megint nem kértem látogatási időt.
  Ennyiszer csak nem felejtek el valamit! Ha igen akkor valamilyen korai demencia lehet. 
 - Ma elvezették őt valahova. Nem tudom hova, onnan sose jönnek vissza azok, akiket elvezetnek. Ő volt az utolsó a szakaszunkból.
  Hirtelen nem is tudtam mit felelni. Tudtam, sejtettem mi lesz vele. Azonban látni akartam még egyszer és nem sikerült! Miért felejtettem el egy ilyen fontos dolgot?! Emiatt már soha többé nem láthatom őt. Nem mintha olyan jól ismertem volna, csak azért mégis az első ember, aki megszólított engem. Litria. Ez volt a neve, de bárhogyan is próbálkozok nem emlékszem az arcára. Ennyire azért nem rossz a memóriám, hogy még az arcára se emlékezzek. Mi történt velem? Hirtelen hangos reccsenést hallottam a hangosbemondó felől.
 - A B-kadétok a reggeli befejeztével hagyják el az étkezőt. - recsegte, majd elnémult. 
  Ekkor körbenéztem. Mindenki befejezte. Szóval ma is a Virtuális Térbe fogunk látogatást tenni. Lassan felálltunk és kimentünk. Ma nem szegezték ránk a fegyvereket, de attól még a kezük ügyében volt. Milyen kedvesek, egyre jobban bíznak bennünk. Mindenki komoran indul el a megszokott irányba. Csak tudnám mi a francért kell nekünk minden nap átmenni, mikor úgyse teszünk semmit se? A hallban újra egy rutin vizsgálat. Most nem volt semmi bajom, nem úgy, mint tegnap mikor kissé rosszul éreztem magamat. Natan úgy tűnt ma jól van, ugyanúgy reagált, mint mindenki más. 
 - A tegnapi alanyt ma is elvisszük. Még nem fejeztük be a vizsgálatokat vele kapcsolatban. - mondta az orvos.
  A katona csak biccentett erre, Natan pedig feltűnően sápadtabb lett. A kijárat felé pillantott, mintha menekülési utat keresne. Ezt pár katona is észrevette és készenlétbe helyezték a fegyvereiket. Senki sem sietett Natan megmentésére. Mire rászántam volna magamat a megszólalásra, már tovább is löködtek bennünket a folyosóra. Őt két katona kísérte, mondjuk megértem miért. Feltűnően kereste a menekülő utat és majdhogynem vágyódva nézett utánunk. Ennyire jobb lenne a Virtuális Tér, mint az amit vele művelnek? Ez azért egy szint. Mire visszanéztem az útra már be is kellett menni abba a bizonyos szobába. Oké, akkor éljük ma is túl. 
  A Virtuális Térbe érkezvén meglepődésemre majdnem úgy láttam, mint a valóságban. Azonban nem emiatt kaptam egy kisebb sokkot, hanem hirtelen úgy éreztem, mintha valami eszembe jutott volna, valami, ami eddig el volt rejtve. Újra felrémlett Litria és Affiz kinézete, aztán a mai álmomra is emlékeztem. Vajon mi ez a hely?! Miért tűnnek el majd jelennek meg újra emlékek? Mi történik ilyenkor a fejemmel? Itt miért emlékszem, odakint pedig miért nem? Hogyan fogom felidézni a valóságban azokat az emékeket, amik itt jutnak eszembe? Szólnom kellene erről a "segítőmnek"? 
 - Valami baj van? Még nem mozdultál meg. Esetleg meghibásodott a kapcsolatod? 
 - Tessék? - tértem magamhoz - Ó, nincs semmi bajom.
  Ekkor kiléptem a tárolóból. Jobban mozogtam, mint eddig bármikor. 
 - Az adatok ma a legjobbak. - hallottam - Valami megjegyezni való? 
 - Nem nincs, minden a szokásos. - feleltem. 
  Az információ hatalom. Nincs szándékomban információval ellátni őket. 
 - Üdvözlünk titeket újra itt. - jelent meg mindkét Program - A mai napon megküzdötök pár erőtlen Vritonnal, amik bogarakra hasonlítanak. Már viszonylag ártalmatlanok. Ha nem is sikerül megölni őket a túloldalról egy gombnyomás és meghalnak. Azonban gyakorlásra megfelelőek számotokra. Vegyétek elő a késeteket! Tíz másodperc múlva felbukkannak. 
  Azonnal a gombra csaptam, mire kilökődött a kard. Stabil állást vettem fel közben folyamatosan jobbra-balra néztem. Tényleg jobb lehet a kapcsolatom, mert a robot azonnal reagált minden parancsomra. Igyekeztem minden holtteremet szemmel tartani. Folyamatosan mozgattam a fejemet és a testemmel is fordultam. Hirtelen megjelentek a furcsa kék pöttyök, amik elkezdtek összeállni. Gondolom ezekből lesznek a Vritonok. Azonnal odaléptem a legközelebbihez és a pontok közé szúrtam a pengét. A pontok megremegtek a levegőben és szétestek, mint mikor a valóságban egy ilyen bogár esik szét darabjaira. A többi ezalatt az idő alatt majdnem összeállt. Egy másik pont egy kard nyújtásnyira volt. Még pont időben sikerült a pontok közé szúrnom, mire ez a bogár sem állt össze. Azonban a többi már összeállt és ránk támadtak. Szerencsémre csak egy nézett ki engem ellenségnek. Vajon milyen gyorsak? Nincs időm erre. Mire felócsúdtam a döbbenetből már reagálnom kellett volna. Jobbra. Azonnal jobbra ugortam éppen kitérve a bogár elől, azonban szem elől veszítettem mire visszanéztem volna már az arcomban volt. Ekkor egy kék villanás és a bogár leesett rólam. A magasabbik Prográm állt előttem. Egyáltalán nem látszódott rajta semmi sem. A kardját félig felemelve tartotta mindig készen a vágásra. 
 - Sose vedd le... a szemed... az ellenségről. - jegyezte meg.
  Megfogadtam a tanácsát. Azért megkönnyebbültem. A két Program figyel ránk, szóval nagyon elcseszni nem fogjuk tudni. Nem fogunk itt meghalni, épségben vissza fogunk jutni. Megfordultam és kerestem a szememmel a bogarakat. Valamikor nem lesznek képesek a Programok arra, hogy mindenkit megvédjenek, akkor pedig nekünk kell tudni megvédeni magunkat. Meg kell szoknom a robotban való mozgást. Sok érzékszervemtől esek el ebben a testben, így meg kell tanulnom pótolni a hiányukat. A látás egy biztos pont, amire támaszkodhatok, viszont, ha leveszem a szememet az ellenségemről már csak túl későn vagyok képes azt érzékelni. 
 - Bocsáss meg, de van valami mód arra, hogy jobban érzékeljem ezeket a valamiket? - kérdeztem hirtelen.
 - Hm. Talán. A látómeződben képesek vagyunk a sarokban megjeleníteni egy radar szerűséget. Azonban annak a jelenlétére mindenki máshogyan reagál. Szeretnéd, ha megjeleníteném? 
 - Igen! - válaszoltam rögtön.
  Csak a látásomra támaszkodhatok, azonban úgy túl sok a be nem látott tér. Így könnyedén meghalhatok. Azonban, ha van is egy radarom egyedül nem leszek képes mindegyikkel végezni. Csapatként kellene mozognunk. Bár ezek a valamik elvileg nem képesek nagy károkat okozni, attól még nem akarom, ha egy sérülés következtében valaki megőrüljön. 
 - Alkossatok párokat, vagy csapatokat! - szólítottam fel őket, majd hirtelen megjelent a látómezőmben az a bizonyos radar - Csapatban kevésbé tudnak majd a bogarak hátba támadni titeket! 
  Eddig is folyamatosan mozogtunk, most azonban mindenki a legközelebbi robothoz vette az irányt. Láttam egy pontot felém közeledni hátulról. Azonnal megfordultam és keresni kezdtem a szememmel. Megláttam. Beálltam alapállásba, ha egyenesen jön könnyedén kettévágom. Erre természetesen nem jött egyenesen, hanem cikk-cakkban közelített meg. Mozognom kell, ha el akarom találni. Ekkor még egy pont feltűnt a radaron mellettem. Ha arra nézek az előttem lévőről kell levennem a szememet. Döntöttem előre indultam az első felé. Két lépés és lendítettem a késemet. A bogár könnyűszerrel elugrott a penge elől. A másik azonban nem támadott oldalba. Kissé oldalra fordítottam a fejemet, egy robot intézte azt éppen. Szerencsém volt, hogy éppen ideért. Az első bogár teljesen eltűnt előlem. Nem vehetem üldözőbe anélkül, hogy nem beszélnék a csapattársammal. Visszamentem a másik robothoz. Folyamatosan jobbra-balra kapkodta a fejét. 
 - Itt vagyok. - szólaltam meg.
  Erre felém nézett majd újra hátraarcot csinált, mire azt hittem itt hagy, de egy helyben maradt. Csak ellenőrzött, most már rám bízta a hátát. Beálltam mellé és szintén a megfordultam. Ránéztem a radarra. Felénk tartanak páran. De csak kettő. 
 - Egy felőled jön a másik balról. - szóltam hátra. 
 - Rendben, a tiéd a bal oldali. - felelte. 
  Nem ismerem fel. A robotok miatt a hangunk is egyforma. Azonban lehet nem baj, mert így nem vagyunk előítéletesek egymással szemben. 
  Balra fordultam szembe a bogárral. A radaron nem csak a Vriton-bogarak jelennek meg, hanem a csapattársak is. Így könnyebben fogom tudni szemmel tartani őt. Óvatosan kell mozognom, mert a radarnak kicsi a hatótávolsága hét és tíz méter között lehet valahogy. Szerencsére a bogarak mozgása elég lassú ahhoz, hogy időben reagáljak a radar segítségével. Közelebb mentem a rám bízott bogárhoz, ami hirtelen felgyorsult. Előre szúrtam, de az kitért jobbra és azonnal ugrott. Gyorsan a pengével magam előtt vágtam egyet, mire eltaláltam a bogarat a levegőben. Olyan, mintha ütővel akarnék eltalálni egy gumilabdát. Visszamentem a társamhoz. Van egy pillanatnyi szünetünk.
 - Honnan tudtad, honnan jönnek? - kérdezte hirtelen. 
 - Kaptam egy radart a látóköröm sarkába. - feleltem - Kérj a segítődtől. 
 - Milyen segítő? - kérdezett vissza. 
  Mielőtt válaszolhattam volna több pont is megjelent a radaron. 
 - Három tart felénk. - mondtam azonnal - Egy közelebb van, kettő távolabb. A közelebbi jobbról a másik kettő felőlem közelít. 
 - A közelebbivel foglalkozok, addig tarts ki, míg nem végzek. - mondta és már el is indult jobbra. 
  Most nem akadhatok fent a segítő kérdésén. Először jussunk ki innen épségben, aztán megbeszélhetjük mi vagy ki az a segítő. A két másik bogár egyszerre jöttek még hozzá két irányból. Annyi biztos, ha egy helyben maradok könnyebb célpont leszek. Nem rohanhatok közéjük, mert akkor csak könnyebb célpontot fogok nyújtani. Balra futottam el előlük. Szerencsére azonnal balra fordultak, így egy vonalba rendeződtek. Ezt vártam! Azonnal megfordultam és a hozzám közelebbit választottam célpontnak. Két gyors lépéssel már kard távolságban volt, kitámasztottam a bal lábammal míg a késemmel suhintottam egyet. Úgy vágtam át a bogarat, mintha éppen gyümölcsöt aprítottam volna. A másikat ezzel nem állítottam meg. Felugrott, kihasználta az előre döntött alacsony testtartásomat. A jobb lábammal elrugaszkodtam és a ballal rásegítettem. Így egy alacsony, majdhogynem vetődéses ugrást sikerült végrehajtanom. Éppen sikerült állva maradnod, de azonnal sarkon fordultam és kerestem a bogarat, amiről tudtam még nem támadott meg engem és ezt is csak a radarnak köszönhetem. Miután már sikerült stabilizálnom magamat rögtön a bogár felé indultam, aki viszont cikk-cakkozni kezdett és igyekezett kitérni a látószögemből. A "társam" viszont már felszabadult, ezt is a radarról tudom, mert nem nézhettem el a bogárról. A bogár csak rám figyel. A "társam" felé kell terelnem őt. Úgy kell helyezkednem, hogy többször is egy vakfolt keletkezzen a társam felé. Egy kis táncika után a bogár önként neki ugrott a "társam" késének. Nem láttam újabb bogarakat a radaron, így kicsit kifújhatjuk magunkat. Bár ez nem az igazi testem mégis ugyanúgy érzem a fáradtságot. 
 - Köszi, hogy kinyírtad. - álltam elé.
 - Ha nem hoztad volna ide, nem tudtam volna megölni. - felelte - Milyen radarról beszéltél?
 - Aki kapcsolatban van velünk mindig, tőle megkérdeztem, hogy nem-e tudom bővíteni a látómezőmet. Azt mondta csak egy radart tud adni a bal alsó sarokba. - magyaráztam.
 - Óh, hogy neked segítenek? Na, várj mindjárt én is megpróbálom megszerezni azt a radart. - mondta. 
  Szóval csak ezért nem értette a segítő kifejezést. Úgy látszik szerencsém volt ez alkalommal. Mikor visszakérdezett, azt hittem hirtelen ezt a segítő hangot behallucinálom. Őszintén szólva nem lepődtem volna meg, mert már így is elég sok furcsa dolog történik itt. Miközben a másik robot lefagyottan állt mellettem észrevettem, hogy újabb bogár jelent meg. Nagyon remélem ez lesz az utolsó. Nem hagytam magára a másikat, még csak az kellene, itt hagyom jön egy bogár és lehet úgy megsérül, hogy meghal odaát. Megvártam míg a bogár közelebb ér, de nem néztem rá. Oldalt álltam rá és a jobb oldalam nézett felé. Ugyanis rájöttem, amint feléjük nézünk és ezt érzékelik elkezdenek cikk-cakkban mozogni, ami megnehezíti a levágásukat. Szerencsémre én nem csak látásomra, hanem a radarra is támaszkodhatok. Azért igyekeztem valamennyire a perifériás látásomra támaszkodni. Ahogyan sejtettem a bogár egyenesen megközelített, nem kezdett el kanyarogni. Felugrott, azonnal odanéztem és lendítettem is a késemet. Ez is darabokban végezte, de túl közel engedtem magamhoz, majdhogynem rajtam volt már mire kettészeltem. Hirtelen megmozdult a másik robot. Elindult a tároló irányába. 
 - Elnézést, vége a gyakorlatnak? - kérdeztem a segítőmtől. 
  Nem érkezett válasz. Gyorsan a másik után mentem.
 - Vége a gyakorlatnak? - kérdeztem tőle, de nem reagált rá. 
 - Az összes Vritont legyőztétek. Visszamehettek. - hallottam halkan a Program hangját.
 - Elindulok a tároló felé. - mondtam a segítőmnek, aki még mindig nem reagált. 
  Bementem a tárolóba, pont mint a többiek. Mivel még mindig nem hallottam semmit, ezért elképzeltem a kékes gömböt. Mikor kinyitottam a szememet, még mindig a Virtuális Térben voltam. A két Program már éppen elment volna, erre vadul integetni kezdtem. Ha észlelik a problémát biztosan szólnak majd a katonaságnak. A magasabbik megállt és felém fordult. Kiléptem a tárolóból, majd közelebb mentem hozzájuk. Valami ismeretlen nyelven szólalt meg a kisebbhez, aki azonnal megállt és felém fordult. 
 - Miért nem mentél vissza? - kérdezte a kisebb. 
 - Nem tudom. Próbáltam felvenni a kapcsolatot valakivel a túloldalról, de nem sikerült. Aztán úgy tűnt a többiek sem hallanak engem. - magyaráztam. 
 - Miért nem válaszolsz?
 - Válaszolok! - kiabáltam, közben vadul hadonásztam. 
  Végül a nyakamra mutattam, aztán a kézfejemmel kacsacsőrt formáztam, ami tátogott. Remélem valamennyire érthető lesz számukra a jelölésem, hiszen mégis két mesterséges intelligenciának jelelek. 
 - Elromlott a mikrofonod? - jutott eszébe a kisebbnek. 
  Bőszen bólogatni kezdtem. Más lehetőség nincs, csak a mikrofon lehet a hibás. 
 - Mi a számod?
  A kezemmel hármat, majd kettőt mutattam. 
 - Harminckettő? 
  Újabb bősz bólogatás. Ő a sisakja oldalához ért, mire felvillant ott valamilyen kis piros lámpa. Ez a lámpa nagyon elüt a többi halvány színtől. 
 - Központ, jelentem a harminckettes kadét mikrofonja elromlott és jelenleg a Virtuális Térben tartózkodik. Kérem adjanak parancsot. 
  Nem hallottam a választ, amit kapott, de hirtelen hangos recsegés szakította ki majdnem a dobhártyámat. 
 - Hallasz? - kérdezte egy férfi hang.
 - Igen. - feleltem bizonytalanul.
  Eddig egy nő volt a másik oldalon. 
 - A mikrofonoddal nincs semmi baj, csak ki lett kapcsolva. - morogta - Menj a tárolóhoz, aztán elkezdem a visszahozatalt. 
  Tettem, amit mondott. Ha késlekedek még a végén valami rosszul sül el. Lehet a többieknek is ezért volt gondja az átkeléssel. Szóltam neki mikor már a tárolóban álltam. Erre elkezdett visszaszámolni, hogy mikor kezdi az áthozást. Igyekeztem ennek ellenére nyugodt maradni és a gömböt tíz másodperc alatt létrehozni. Már kezdem megérteni azt a sok áldozatot. 
 - A harminckettes alany megérkezett. - recsegte a hangos bemondó. 
  Kinyitottam a szememet. Sötétség a sisak miatt, de legalább már itt vagyok nem pedig a Virtuális Térben. Amint felemelkedett a sisak többen is hozzám siettek. Valaki egy ízetelen pépes ivólevet nyomott azonnal a kezembe, míg másvalaki a lámpácskával közelített meg. Mi ez a nagy felfordulás?! 
 - Elég legyen ebből a fejetlenségből! - hallottam egy ismerős hangot. 
  Ekkor megjelent az öreg, aki az első napon "köszöntött" minket. Felém nézett és összehúzta a szemét. 
 - Elmondod mi történt? - kérdezte, közben bámult engem.
 - Öhm, elromlott a mikrofon, vagyis ki volt kapcsolva, miután ez megoldódott elmentem a tárolóhoz és visszajöttem. - szedtem össze a dolgokat gyorsan.
 - Mit gondolsz mennyi ideig tartott a visszajöveteled? 
 - Pár másodperc? - tippeltem.
  Sosem figyeltem olyankor az időt, ugyanis mindig gyorsan eltelik. Összesúgtak a köpenyesek. Mivel a hallásom még mindig kicsit érzékeny elkaptam egy mondat foszlányt.
 - ...pedig több, mint tíz perc volt...
  Ekkor bennem is megállt kicsit az ütő. Több, mint tíz percbe telt az átjutásom?! Az a csoda, hogy nem kapcsoltak még le a gépről. Nem is tudom mi lett volna akkor. Nem is akarok inkább belegondolni. Végül inkább kibontottam az ivólevet és lenyomtam azt a torkomon, miközben a köpenyesek kérdéseket tettek fel nekem. A legtöbbször adott válaszom a nem tudom volt. Két okból adtam ezt a választ, mert valamit tényleg nem tudtam, aztán meg nem szeretném információval ellátni őket. A többiek már rég nem voltak az épületben mire engem kiengedtek. 
  Jobban mondva valamilyen felmérésre küldtek. Sajnos az épületben kellett ehhez maradnom, emelett még egy katona is kísért engem. Úgy tűnik előléptettek valamilyen különleges kísérleti alannyá. Jobban szerettem volna, ha ez nem törtéik meg, de ebbe nincs beleszólásom. Mi a fene történhetett az alatt a tíz perc alatt? Nem emlékszem. Tényleg egyre többször felejtek el dolgokat. Nem tudtam merre kell mennem, így csak követtem a katonát, közben igyekeztem megjegyezni az utat. Ki tudja lehet valamikor máskor is jól jöhet, ha emlékszek rá. Hirtelen a folyosó végén észrevettem egy ajtót, melyen egy hatalmas piros tábla díszlelgett "TILOS A BELÉPÉS!" felirattal. Vajon mi lehet ott? Persze elkanyarodtunk, így még csak meg se figyelhettem közelebbről az áthatolhatatlan ajtót. 
  Nem sokat sétáltunk mikor egy fehér ajtóhoz értünk. A katona lecövekelt előtte, így gondolom megérkeztünk. Óvatosan bekopogtam. Egy "Szabad!" után már be is mentem. 
 - Üdv, kérlek ülj le. - intett maga elé mosolyogva a doktor. 
  A mosolya őszinte volt, ami megdöbbentett. Kicsit két részre szakadtam. Egy kis részem nem félt volna megosztani vele bármit, a másik a józanabbik erősen bizalmatlan volt. Így kicsit kettősen ültem le a székbe. Ezen a helyen mindenki csak kihasznál, nem bízhatok senkiben. Benne sem bízhatok, egyszerű információ forrás vagyok számára. Még ha jól is bánik velem, azt egyszerűen az információk megszerzése miatt teszi. 
 - Hm, ismerem ezt a nézést. - mosolygott továbbra is - Nem bízol bennem. 
  Ezt azért nem volt nehéz kitalálni, de csak csöndben ültem és visszafogtam a nyelvemet. Mégis el kell játszanom a spicli szerepét, szóval nézzük mennyire lát majd át a színészkedésemen. 
 - Figyelj, ha nem is látszik én mellettetek állok. - tárta szét a karját - Ami elhangzik ebben a szobában nem hallatszódik vissza máshol. Minden idebent marad, minden szó és gondolat. Engem eskü köt, hogy illetéktelen személynek nem adhatok ki adatokat. Bár lehet ez sem elég meggyőző számodra. 
  Még mindig a hallgatást választottam. Ha túl hamar szólalok meg lebuktathatom magamat. Úgy tűnt nem veszi magára a hallgatásomat. 
 - Mivel mindannyian az én betegeim vagytok, természetesen már tudok rólatok ezt-azt. Mint például téged elkezdtek kiközösíteni, mert azt hiszik kém vagy. - erre még jobban rámeredtem - Természetesen ez nem igaz, de lehet a kiközösítés okozta azt, hogy nehezebben tudtál visszajönni. 
  Túl sokat tud. Ennyire megfigyelés alatt tartanak minket? Vagy esetleg van valaki más, aki köp? A tényleges spicli könnyebben képes meghúzni magát, ha én vagyok a közellenség. Az egyedüli, aki itt járt még rajtam kívül az Natan. Ő lenne a spicli? Lehet, hiszen ő fordított mindenkit ellenem. Nem szabad! Bizonyíték nélkül nem mutogatunk senkire! Ezt már a saját bőrömön is megtapasztaltam. Csak ülj itt, mint egy kuka és figyelj!
 - Mesélnél róla, szerinted miért közösítettek ki ilyen hirtelen? - kérdezte mosollyal az arcán.
  Erre csak egy mogorva pillantást kapott válaszul. Elengedett egy sóhajt. 
 - Ha túl sok mindent fojtasz magadba, az előbb-utóbb kitör onnan. Jobban jársz, ha valakivel megosztod a problémáidat csak úgy maradhatsz mentálisan egészséges. Ha velem nem, akkor kivel fogod ezeket megosztani? A szakasztársaiddal még mindig nem bíztok egymásban, a katonákat nem érdeklitek. Ha őket kihúzzuk nem sok ember maradt, akivel beszélni tudnál. 
  Még mindig hallgatázsba burkolóztam. Nem feleltem semmit, igyekeztem közömbösnek mutatkozni. Megint sóhajtott egyet, hiszen megint nem ment semmire se a szent beszédével. Felállt és még mindig mosolygott. Követtem a szememmel. Elém jött és leguggolt és megfogta a kezemet, ebben a helyzetben kissé fel kellett néznie rám. 
 - Kezdj el nyitni valaki felé. - mondta - Nem kell, hgy én legyek az, csak kezdj el beszélni, hidd el jobban fogod érezni magadat utána. 
  Jobban megnézve az arcát igazán jóképű férfi. Ez az egész helyzet túlságosan ismerős számomra. Egy fanyar mosoly kíséretében kihúztam a kezeimet a kezéből felálltam és elléptem tőle. Egy keserű érzés kezdte összeszorítani a szívemet, ahogyan néztem a férfit, aki időközben felállt és még mindig egy lágy mosollyal nézett engem. Hirtelen felnevettem, magamat is megddöbentve ezzel. Nem örömteli nevetés volt, inkább saját magam szerencsétlenségén nevettem teljes szívemből. Ki tudja lehet kezdek megőrülni, ha már ezen is nevetek. Nem néztem az orvos arckifejezését. Mikor abbahagytam cinikusan megszólaltam. 
 - Csak azután próbálkozzon be nálam, miután elolvasta az aktámat, azon belül is, hogyan kaptak el engem a hatóságok. Ha megbocsát nekem, távozok. 
  Ezzel egy utolsó grimaszt is küldtem, majd kiléptem a folyosóra, ahol várt a katona. Még ez a kietlen folyosó is sokkal nyugtatóbban hat rám, mint az előző szoba, ahol megforgattak egy kést az éppen behegesedett sebemben. Már biztosan lekéstem az ebédet. 

xxx

A kiképzés és a vacsora után mocskosan mentem be a szobába. Nem volt időnk megfürdeni vagy rendbe szedni magunkat még vacsi előtt. Mindenkinek komor az ábrázata. Eddig senkivel sem beszéltem a mai nap, lehetőségem és kedvem se volt rá. 
 - Hé, Emphra. Miért tartott olyan sokáig mire visszajöttél? - kérdezte hirtelen Szikra. 
 - Passz. - feleltem - Azt mondta a dilidoki valami mentális nehézség miatt. De valójában ki tudja? 
  Újra felrémlett bennem a dilidoki módszere, ahogyan a bizalmamat próbálta megszerezni, erre újra felnevettem. Elég érdekes látványt nyújthattam azzal, hogy a semmin nevetek teli torokból. Őszintén szólva kezd nem érdekelni. Abbahagytam, de se Szikra se Lirien nem mondott vagy kérdezett semmit se. Bár kezd nem érdekelni, de ha teljesen érdektelenné válok, azzal csak a jelenlegi rendszer illetve a katonaság malmára hajtom a vizet. Ezt nem szeretném megadni nekik. Hirtelen bekopogtak az ajtón. Mi lányok összenéztünk, majd Lirien odament ajtót nyitni. Felmásztam az ágyra és random elkezdtem nézelődni a szobában. 
 - Látom mindannyian itt vagytok. - hallottam egy fiú hangját.
  Továbbra is a plafont és a szoba sarkait szuggeráltam. Erre ők nem tettek megjegyzést. 
 - Úgy gondoltam mindenkinek illene tudnia róla most, hogy... - kezdte a félszemű mire hangosan felnevettem.
  Mindenki döbbenten nézett rám. Én pedig csak az egyik sarokra. 
 - Mi az? Kezdtek betojni, hogy lehet következőleg már valaki nem tér vissza? - nagyon hangosan beszéltem, mint aki félig megőrült. 
  Közben a mutatóujjamat a szám elé helyeztem, hogy a többiek maradjanak csöndben. 
 - Nem kell aggódni, senki sem szökik meg innen ilyen könnyen. - folytattam a monológomat fennhangon közben lemásztam az ágyról. 
  A többiek utat nyitottak nekem, még mindig köpni-nyelni nem tudtak a hirtelen kiborulásom miatt. 
 - Tudjátok mit? Már nem érdekel! Úgyis mind itt fogjuk hagyni a fogunkat, pont úgy mint az előzőek! - közben a sarok felé tartottam. 
 - Mire fel akadtál ki?! - szállt vitába velem Natan - Szerinted csak neked fordult meg mindez a fejedben? Mégis mire számítottál mikor idehoztak? Egy öt csillagos luxus hotelre?! 
  Erre nem számítottam. Most mindegy, akkor így kell folytatnom. Megálltam és szembe néztam Natannal. 
 - Mire számítottam?! Nem tudtam mire számítsak így természetesen a legrosszabbra. Most már csak annyit tudok tenni, hogy beállok a sarokba és az éghez imádkozok, mert ennél már nem lehet reménytelenebb a helyzetünk! - közben nagy karcsapással a mögöttem lévő felső sarokra mutattam. 
  Mindenki más döbbenten figyelte az előtte lezajló jelenetet. Még mindig nem értik. 
 - Pedig azt hittem ennél több eszed van. - felelte lenézően Natan - Mégis mit mondott neked a pszichiáter? Kösd fel magad, vagy mi? Miatta akadtál ki ennyire? Ha igen, akkor tényleg használhatatlan vagy. 
 - Ezt te honnan tudod? Úgy látszik igaz a mondás miszerint a falnak is füle van. - erre újra arra a bizonyos sarokra böktem - Ezen a helyen már megszűnt a privátszféra, ha te is tudod mit csinálok minden percemben. 
  Egyre többen kezdtek el pillantgatni a sarok felé. Szikra hirtelen kapcsolhatott, mert bement a sarokba és felnézett. Úgy látom ő is észrevette. 
 - A jóédes... - kezdte ő is fenhangon - Hagyjátok már abba, mert fejfájást kapok! Fürdés idő van, nem? Most megyünk mi lányok először, aztán jöhettek ti. 
  Mostanra már mindenkinek gyanússá vált a sarok. Visszamentem az ágyamhoz és előkaptam a jegyzetfüzetemet. 
 - Én egyetértek! Menjünk mi először. - mondtam miközben írtam. 
  A legközelebbi embernek a kezébe nyomtam a füzetet, aki elolvasván a benne lévő üzenetet rögtön tovább adta azt. 
 - Ha ennyire akartok akkor menjetek ti először. - jött tőle a felelet. 
 - Rendben. Megyünk is. - feleltem bőszen. 
  Mi hárman lányok tényleg elindultunk, mert nem tudtuk mennyire figyelnek meg bennünket. Azt a poloskát is csak azért vettem észre, mert megcsillant rajta a lámpa fénye. Remélem a fiúknak van ötletük mit is csináljanak. Ami biztos hangosan nem beszélhetnek a titkosabb dolgokról. Erre a lehetőségre gondolnom kellett volna, hiszen egyértelmű, hogy valahogy megfigyelés alatt tartanak minket. A fürdőben csak akkor kezdtünk el beszélni, mikor megnyitottuk a csapokat.
 - Hogyan vetted észre? - kérdezte Lirien. 
 - Egyszerűen bámultam a plafont és megakadt rajta a szemem. - feleltem - Mondjuk, ha nem mentem volna el ahhoz az orvos lehet nem is vettem volna észre. 
 - Miért? Mi történt? - szólt közbe Szikra.
 - Túl sokat tudott rólam és a szakaszról. A kiközösítésemről és a pletykákról is tudott. Így azt gondoltam valahogyan megfigyelnek. Őszintén csodálkozom miért nem jutott eszembe átvizsgálni a szobát. Az ilyen lépés már közhelyes. Egyértelműnek kellett volna lennie.
 - Ne agyalj rajta. - intett le Szikra - Senkinek se jutott eszébe, pedig hidd el ugyanannyira vagy jobban ismerjük a kormány módszereit.  
  Hiába próbálta meg ezzel javítani a hangulatomat nem sikerült. Aztán eszembe jutott valami. 
 - Lirien, mit szeretett volna az a srác? - kérdeztem. 
 - Orset? Hárman technikusként dolgozunk és így hozzájutunk pár információhoz. Ezeket az információkat Orset kérésére mindig megosztjuk egymással. Valamire rájött, amit mindenkinek el kellett mondania, mert olyan jelentőségű. - felelte. 
 - Ha nem lett volna olyan jelentőségű akkor lehet soha nem is tudtunk volna róluk? - kérdeztem vissza. 
 - Lehet. - felelt készségesen Lirien. 
  Ez most csak engem borít ki? Mondjuk szeretek információt gyűjteni, így lehet ezért vagyok miatta idegesebb. Az ő részükről nézve megértem a döntésüket. Óvatosan kell bánniuk a megszerzett infókkal, mert ha rajtakapják bármin is őket, lehet beküldik őket velünk együtt a Virtuális Térbe, aztán vagy túlélik vagy nem. 
 - Mi lenne ez a nagyon fontos információ? - kérdeztem végül. 
 - Nem tudom pontosan. Orset majd biztosan elmagyarázza. Amennyire kivettem a kutatók a Virtuális Térnek az agyra való hatását kutatják, de ha Orset szól miatta biztos nem csak ennyiről van szó. 
  Szóval a Virtuális Tér valamennyire hatással van az agyunkra? Mondjuk ezt eddig is sejtettem, de most kaptam egy megerősítést. Eddig nekem csak az emlékeimnél tűnt ez fel, mindig olyan érzés, mintha ott tudtam valamit, itt pedig hiányérzetem van, mert nem tudom. Üres folt van a helyén. Azonban, ha ez a kedves jégszívű valaki megpróbált megosztani velünk valamit, az azt jelenti nem csak az emlékekre van hatással. 
  Visszaérve a szobában a fiúk már nem voltak itt, de a füzetet kinyitva az egyik ágyon hagyták. Többféle kézírás is van benne. Elkezdtem olvasni.
"A lehallgató készülékkel nem csináltunk semmit se, csak óvatosan ki mit mond."
"Miért nem?"
"Túl feltűnő lenne."
"A Virtuális Térben legyetek óvatosak. Mikor odabent vagytok kísérleteznek rajtatok. Lehet páran már észrevettetek pár változást mikor kijöttök onnan. A céljukra csak tippelni lehet, de főként az agynak azon a területén végeznek kísérleteket, ami az emlékekért felel."
"Mit tudunk tenni ellene?"
"Semmit. Annyit, hogy figyelitek magatokon mire emlékeztek és mire nem."
"Ha nem emlékszünk valamire, azt hogyan vesszük észre?"
"Vezessetek naplót."
Négy féle kézírást számoltam össze. Aztán a füzetet tovább adtam Szikrának. Belekezdtem az itt létem alatt a naplóírásba, lehet érdemes lesz visszaolvasni a bejegyzéseket. 

* Hipó + Ecet = Klórgáz --> mérgező, erősen maró hatású, nagy mennyiségben halálos