8. fejezet - Láncra vert szabadság

 - Hé, kelj fel! - hallottam egy távoli hangot.
  Még mindig feketeség vesz körbe, de már nem érzem, hogy zuhannék. 
 - Kelj fel, nem hallod?! - hallottam újra.
  Ezek a hangok a feketeségen túlról jönnek. Nem tudom merről. Elindulok találomra, de nem látok semmit se, még saját magamat se. Mit kéne tennem? 
 - Emphra! Kelj fel! Gyerünk! - hallottam egy éles hangot.
  Azonnal kinyitottam a szemeimet. Fáj a fülem. Szikra itt van fent az ágyamban és aggódva néz rám, Vekker is itt van. Amint látta, hogy felkeltem kiment a szobából. 
 - Ébren vagyok. - motyogtam. 
  Felültem. Sajog a fejem. Mintha egy méhkas lenne benne. 
 - Végre magadhoz tértél! - lett dühös Szikra - Már tíz perce próbálunk felkelteni. Legalább szép álom volt? 
  Amint megemlítette az álmot kivert a víz. Őszintén szólva nem emlékszek rá, de azt tudom félelmetes volt és ijesztő. Hasonló érzés kerített hatalmába, mint Irizum halála utáni reggelen. Nem emlékszem pontosan, de a benyomás meg van. 
 - Rémálom volt. - feleltem - Nem tudom mi történt. 
 - Aha, de ha egyben vagy már akkor kezdj el készülődni. - vált érdektelenné Szikra. 
  Nem használta a létrát egyszerűen leugrott az ágyról. Az előbb még aggódott, vagy csak rosszul láttam volna? Meg lehet. Reggel nem vagyok éppen túl jó megfigyelő. Lenéztem a lenti ágyra. Üres. Hirtelen összeszorult a szívem, pedig nem tegnap veszítettem el Litriát. Akkor mégis miért érzem úgy, mintha mégis tegnap lett volna? Ó, tegnap akartam volna beszélni vele. Kiment a fejemből, pedig elhatároztam magamat. Gyorsan lesiettem a létrán remélem Vekker még nem ment el. Olyan gyorsan öltöztem fel, amilyen gyorsan csak tudtam és kimentem a folyosóra. A fiúk szobája nyitva volt. 
 - Ő sem kel fel? - hallottam Vekker hangját - Tudjátok a nevét? Arra a másik is magához tért.
 - Nem mondta el a nevét. - felelte valaki. 
  Erre beléptem, mert sejtettem ki volt az az idióta, aki egy valakinek se mutatkozott be. Mindenki felém fordult. Csak hidegen végig néztem a társaságon. Igen pont az hiányzik, akire gondoltam. 
 - Jobban vagy? - kérdezte Vekker.
  Csak bólintottam válaszul, majd odaléptem az első ágyhoz, amiben Vigyori feküdt. Nem úgy néz ki, mint aki szépeket álmodik. A vállánál megfogtam.
 - Kelj fel Natan, mert a végén lemaradunk miattad a kajáról! - ráztam meg kissé.
  Erre ráncolni kezdte a homlokát. Felálltam és kimentem a szobából. Vajon ő miért nem kelt fel? Először talán arra kellene rájönnöm, én miért nem tudtam felkelni, aztán foglalkozok mások bajával. A szobában összekészülődtem a fürdőbe menetelhez. Meglepődésemre, most a többiekkel együtt indultam el a mosdóba. Mármint a többi lánnyal együtt. A harmadiknak nem is tudom a nevét, nem mintha Szikra igazi nevét ismerném. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. A fürdőben éppen fogat mostam, mikor a harmadik lány, aki már mindennel végzett megigazította a szemüvegét, majd megszólalt. 
 - Gyakran vannak ilyen rémálmaid?
  Döbbenten néztem rá. De egyértelműen nekem szegezte a kérdést.
 - Nem. - feleltem egy vállrándítással. 
 - Miért nem használod azt a módszert, mikor átmész a Virtuális Térbe? - jött a következő kérdés.
 - Miért kéne? - néztem rá - Csak álmok, semmit se jelentenek és nem is emlékszem rájuk. 
 - Azért próbáld meg legközelebb. - jelentette ki - Egyébként Lirien vagyok.
 - Emphra. - fogtam meg a felém nyújtott kezét.
  Ezután ő elhagyta a helyiséget, míg én folytattam a fogmosást. A tükörből láttam, ahogyan Szikra a mosdó elől figyel engem. Hiába láttam meg továbbra is engem nézett. Kiköptem a fogkrémet öblítettem egyet majd feléfordultam. 
 - Te is tanácsot akarsz adni? - kérdeztem.
 - Furán viselkedett Lirien. - jött közelebb - Mintha tudna valamit. 
 - Biztosan tud valamit. - szögeztem le, majd a fésűt vettem a kezembe - Hiszen technikus, jobb belelátása van ebbe az egészbe, mint nekünk. Volt pár osztálytársam, aki hasonlított rá, addig nem mondtak semmit se, amíg nem tudták biztosra a dolgot. Néha megszólaltak, de amíg nem győződtek meg az állítás igazáról, egy szót nem lehetett belőlük kihúzni. Majd ha rájön valamire, amiről úgy gondolja érdemes megosztani megosztja, ha szerinte nem fontos, akkor harapó fogóval se fogo tudni szóra bírni őt. De majd szeretne velünk beszélni, mert végtére is megszólított.
 - Elég biztos vagy abban, hogy majd megosztja velünk azt, amit tud. - nyugtalankodott továbbra is Szikra - Mindegy is. Ha szerinted beszélni fog, akkor remélem igazad lesz. Pá!
  Ezzel sarkon fordult és egyedül hagyott engem a tükör előtt. Bár sokféle emberrel találkoztam Szikra viselkedését nem tudom hova tenni, valamikor halálosan komoly a következő pillanatban magasról tesz mindenre. Még elmentem a mosdóba, aztán összeszedtem az idehozott cuccaimat és visszafelé vettem az irányt. A barakk előtt megpillantottam Vigyo... vagyis Natant. Nehéz rászokni a valódi nevére, ha az elején a becenevét használtam. Hulla sápadt az arca, valamiért remeg a keze. Tényleg nem lehetett jó azaz álom. Hideg van még erre a kis távra is felvettem a bakancsot, pullóvert és kabátot. Ő mégis rövidujjú pólóban és hálónadrágban áll idekint. Meg fog fagyni. Nem az én dolgom. Azt terveztem elmegyek mellette és hagyom, hadd álldogáljon odakint, de eszembe jutott, ő is hasonlót álmodhatott, mint én és lehet neki megmaradtak az emlékei. Vajon én is így néznék ki, ha emlékeznék? Közben mellé értem. Észre se vett engem. Nem vagyok a szavak embere. Csak sóhajtottam egyet, majd levettem a kabátomat és ráterítettem, mert már lilák voltaz ajkai. Erre összerezzent és arréb ment miközben gyanúsan végig mért. 
 - Majd kérem vissza. - jegyeztem meg - És siessünk, mert még a végén kitalálnak valami munkát nekünk reggeli előtt. 
  Erre újra csak előre bámult. Nem úgy nézett ki, mint akit érdekelné az, amit mondok. Elindultam befelé, mielőtt bementem volna az ajtón hirtelen eszembe jutott valami az álmomból. Csak két mondat és benyomás, pontosabb nem. Visszafordultam, ha tudni fogja miről beszélek akkor onnantól kezdve kezd érdekessé válni ez az álom. 
 - Ki vagy? - kérdeztem hirtelen mire hátra nézett rám, mint aki megbolondult, ekkor folytattam kicsit magasabb hangon, miközben próbáltam utánozni a másik hangját - Te ki vagy? 
  Erre elkerekedett a szeme. Ezt a pillanatot választottam arra, hogy belépjek a barakkba. Felismerte a mondatot, nem mintha többre emlékeznék ezen kívül. Úgy látszik neki az egész megmaradt. Nem szeretnék a helyében lenni, ugyanis eszembe jutott miként keltem. Újra kirázott a hideg mire inkább bementem a szobába. 
 - Kaptunk valamilyen feladatot reggeli előtt? - kérdeztem Lirientől és Szikrától. 
 - Nem. - jött az egyöntetű válasz. 
  Csak egy bólintással nyugtáztam. Lenne szabadidőnk? Biztos nem ilyen egyszerű. Éppen elővettem a füzetet és a tollat mikor Natan tört be szó szerint a szobába. Gyorsan körbe nézett és megakadt rajtam a szeme. 
 - Velem jössz. - mondta és megragadta a karomat. 
  Úgy meglepődtem még ellenkezni is elfelejtettem. Aztán a barakk előtt tértem magamhoz és téptem ki magamat a szorításából.
 - Mit akarsz? - kérdeztem kissé dühösen, mert mégis csak kirángatott a szobából.
 - Honnan tudtál róla? - kérdezte.
  Hulla sápadtan és mély karikákkal a szeme alatt egészen ijesztően festett, amiről nem igazán tehetett.
 - Miről tudtam? - kérdeztem vissza.
 - Amit idéztél az álmomból. - mondta azonnal.
  Erre végig süvített a szél az udvaron, mire összahúztam magamon a pulcsit, mert már dideregtem. Már éppen vette volna le a kabátomat, de megállítottam. 
 - Ha jól sejtem nem öltöztél még fel. Hamarabb meg fogsz fagyni, mint én, ha visszaadod. - magyaráztam - Nem tudom honnan tudtam, de ma reggel nekem sem állt szándékomban felkelni. Az álmomra nem emlékszem, csak benyomások maradtak meg. Mikor be akartam menni, miután láttalak téged csak ez a két sor ugrott be hirtelen. Ennyi és nem több. Lirien azt mondta legközelebb ilyen esetben tegyük ugyanazt, mikor a Virtuális Térbe akarunk menni. Nem tudom mennyire fog beválni, de lehet jobb lesz, mint zombiként ébredni. Most ha megbocsátasz visszamegyek.
  Nem vártam tőle választ. Remélem megfelelően csillapítani tudtam a kíváncsiságát. Beléptem a szobába és fejbe csapott a felismerés. Vekker már elment. Az én nagyszerű memóriámnak hála megint elfelejtettem megkérdezni. Közben automatikusan homlokon vágtam magamat. 
 - Mi történt? - kérdezte Lirien.
  Úgy nézett rám, mintha éppen analizálna.
 - Csak elfelejtettem valamit megkérdezni, már másodjára. - feleltem.
  Erre csak hümmögött, de egy szót sem szólt. A kinevezett naplómat vettem a kezembe már másodjára, mert mikor Natan megragadott sikeresen elejtettem azt. A toll természetesen begurult az ágy alá. Lehajoltam és kiszedtem onnan. Már van itt egy kisebb porréteg. Lehet nemsokára újra kiadják takarítási munkának a saját barakkunkat. Amíg el nem érkezett a reggeli ideje a szobámban maradtam és írtam. Közben igyekeztem felidézni az álmomat, de továbbra is csak benyomások maradtak meg, mintha egész idő alatt csukva lett volna a szemem. 
  Reggelihez készülve mindneki a barakk előtt gyülekezett. Vigyori még odabent a folyosón visszaadta a kabátomat, aminek ide kint nagyon örültem. Végül mikor mindenki megérkezett elindultunk az étkező felé. Bár nem bízunk egymásban, ezért se ismerjük egymás neveit, de a katonák a közös ellenségeink listáját bővítik, így ha egy az ellenség az emberek összefognak. Gond nélkül értünk az étkezőhöz és reggelit is kaptunk. Már kezdi befogadni a gyomrom az ehetetlen kajákat, amiket itt adnak. Több pohár vízzel leöblítve minden ehető, mint arra rájöttem ebben a kicsivel több, mint egy hétben. Folyamatosan egymást vagy a többi katonát figyeltük. Többen is végeztek így a kijáratot figyelték. Ha ma is megyünk a Virtuális Térbe, akkor kifelé fognak elkapni minket. Valakinek ellenőriznie kell. 
 - Ki megy? - kérdeztem így csatlakoztam azokhoz, akik már magukba imádkozták a reggelit. 
 - Ki akarja feláldozni magát? Szerintem senki. - felelt egy fiú, közben nem vette le a szemét az ajtóról. 
 - Kő papír olló. - tettem fel a javaslatot - A vesztesek mindig megmérkőznek egymással. Az utolsó vesztes megy ki. Ha nincs kint senki akkor az ajtóban visszafordul. 
  Azt hittem senki se fog belemenni, de meglepődésemre nem így lett. Azonban közkívánatra én is részt vettem a kő papír ollóban. Pedig reménykedtem, hogy megúszom. Mindenki egyet játszott. Az első körben veszítettem, de utána nyertem. Szerencsére. Így megmenekültem. Szikra veszítette el az összeset. Nem kezdett el nyavalyogni, amiért ő lett a kiválasztott, helyette felállt, majd elindult kifelé. Minden lépését, mozdulatát követtük. Nem tűnt idegesnek, mondjuk sosem láttam eddig idegesnek. Nem ment se gyorsan, se lassan. Azonban kissé megtorpant a kijárat előtt, de csak egy pillanatra, majd újra elhatározta magát és elindult. Kiérve is tovább kísértük a tekintetünkkel. Nem fordult meg, határozottan lecövekelt az épület előtt. Hirtelen recsegést hallottunk, ekkor vettem észre a rádiót az étkező falán. 
 - Kérjük a többi B-kadétot, hogy hagyja el az étkezőt! - harsogta. 
  Háromszor megismételte, mire lomhán megindult a társaság. Ehhez semmi kedvem sincs. Főleg az éjszaka után. Kirázott a hideg. Kint megértettük miért nem mozdult meg Szikra, ugyanis sok-sok fegyver csőnek lettünk mi a célpontja. 
 - Indulás! - vakkantott ránk az egyik katona.
  Nem kellett mutatni az utat, mindannyian tudtuk merre kell mennünk. Tegnap ilyenkor az egyik technikus elment máshová, de úgy látszik ma ő is velünk tart. Csak tudnám pontosan mi a feladatuk ezen a helyen. Ők nem jönnek át a Virtuális Térbe, valamiért fontosabbak élve, mint halva, vagy csak a családjuk túlságosan befolyásos. Ellenségesen méregettük az út alatt a katonákat. Natan a földet bámulta egész végig. Még mindig hulla színe van. Az épületbe belépvén valamilyen rutin vizsgálatot csináltak. Ugyanaz a vizsgálat, mint mikor visszaérünk a Virtuális Térből. Mikor hozzám értek kicsit erősnek tartottam a lámpát, ahogyan a csettintés is hangosabb, volt az átlagnál. 
 - Kis érzékenység, de nem okoz problémát. 
  Utána Natan jött. Őt sokkal jobban megviselte a vizsgálat. 
 - Túl érzékeny, a mai napon nem ajánlott számára az átkelés a Virtuális Térbe. - beszéltek az orvosok előtte.
  Gondolom orvosok a fehér köpenyből erre következtetek. Az egyikük előre lépett és szigorúen végigmérte Natant, aki lázadásból végig ellenségesen az orvos szemébe nézett, aki a végére kissé már zavarban volt. Majd az egyik katonához fordult. 
 - Ez az alany velünk jön pár vizsgálatra, úgy sem élné túl, ha most elmenne a Virtuális Térbe. 
 - Rendben. Vigyék! - bólintott a katona. 
  Erre Natan két katona kíséretében a kutató-orvos után ment, nem mintha lett volna más választása. Vajon mi lesz vele? Biztosan visszatér, hiszen azért vitték el, mert belehalt volna, ha újra átmegy a Virtuális Térbe. Azonban ezt honnán tudták biztosra? 
  A szokásos terem, a szokásos fogorvosi szék, és az átkelés. Létrehoztam azt a bizonyos burkot, de most nem volt olyan stabil, mint eddig. Azonban szerencsémre nem okozott problémát. Talán amiatt az álom miatt nem volt olyan, mint az előzőek? Egyre könnyebben hozzám igazítják a robotot. A mozgásom már nem tűnt annyira darabosnak, se pedig lassúnak. 
 - Egyre jobb a kapcsolatot tudsz fentartani, ezért az adatgyorsaság is nőtt. - magyarázta a nő, pedig még nem is kérdeztem.
  Megérkezett a két Program. A kisebb és a magasabb is többször végig nézett a társaságon. 
 - Ilyenkor már nem szoktak kihullani. - jegyezte meg a kisebbik.
 - Nem is hullott ki. Életben van, csak elvitték pár vizsgálat miatt. - feleltem - Valamilyen túl érzékenység magyaráztak. 
 - Ki vitte el? Hogyan nézett ki? - kérdezte hirtelen.
  A legjobb tudásom szerint leírtam a férfit. A magasabbik ökölbe szorította a kezét. De más reakciót nem láttam rajtuk. Túlságosan emberiek ezek a Programok, de ebben a szobában nincs kettő fogorvosi szék, amiben folyamatosan ül valaki. Mellesleg ember nem bírna ki ilyen hosszú időt idebent. A Programok egymás között kezdtek el beszélni számomra ismeretlen nyelven. Nagy eséllyel a rónai nyelv egyik változata. Nekem mindegy melyik változata egyiket se értem. A suliban csak kevesen tanultak idegen nyelvet, ugyanis egy ilyen országban, mint amilyen Polyrin nem igazán lehet vele elhelyezkedni. Kevés külföldi cégnek vannak itt leányvállalatai, vagy kevés itteni anyacégnek van külföldön kisvállalata. Egyedül a kereskedelemben lehet hasznosítani a nyelveket, de oda kevesen kerülnek be, mert az ott lévők sokkal könnyedebben járnak a határokon, mint más normális polgár. Egy nyelven az anyanyelvemen kívül tudok, jobban mondva nem tudok, mert beszélni sosem beszéltem rajta, de az olvasás azon a nyelven már egész könnyen megy. Kaltból kevés információ jut el Polyrinba, hiszen a kapcsolatunk nem éppen fényes, így a rónai nyelv nem került a látó körömbe. Most viszont lehet jól jönne, ennek a nyelvnek az ismerete. 
 - Nem... figyeltél? - állt meg mellettem a magasabbik Program - Vedd... elő... a kést és... gyakorolj... Mint tegnap. 
  Tényleg nagyon akadozva beszél. Tudtam hova kell nyúlni és a penge már elő is ugrott. Szóval megint a beállások. Ha ennyire veszélyesek a Vritonok, melyek itt élnek ebben a világban, akkor nem kellene sietni a képzésünkkel? Mindegy. Beálltam az alapállásba és jobban körülnéztem, hogy lehetőleg senkit se sebesítsek meg. Ekkor tűnt fel valami.
 - Öhm, kérdezhetek valamit?
 - Persze. - jött azonnal a felelet.
 - Valamit változtattál a látásomon? - kérdeztem.
 - Nem. Miért? Változott a látásod? - kérdezett vissza.
 - Csak nem olyan élesen kontrasztosak a kékek egymással, mint eddig. - vallottam be a féligazságot.
 - Hm, lehet kezdesz hozzászokni a Virtuális Térhez, ezért változott a látásod. Ne foglalkozz vele, nem fontos. - felelte elgondolkodva.
  Ráhagytam. Azonban a kék mellett más színek is feltűntek. Például szürke. Ilyen eddig nem volt. Volt kékes szürke, de sima szürke nem. Maga a kék árnyalatok is változtak, lettek zöldes kékek, amik eddig nem voltak, illetve ugyanúgy lilás kékek. Az egész környezetemben halványabbak lettek a színek, jobban láttam, mint eddig bármilyen beállításnál. Persze ezt nem akartam az orrukra kötni. Folytattam a gyakorlást bár a jobb látásom miatt jobban körülnéztem. Elsőként a robotokat, amikben vagyunk. Az összes szürke, nem kékes szürke, hanem sima szürke. A két programot azonnal ki tudtam szúrni, mert ők viszont kékes szürkék voltak, mintha már ehhez a tájhoz tartoznának. Szerintem jobban járok, ha senkinek sem szólnék erről. 
 - Rendeződjetek párokba! - szólalt meg hirtelen a kisebbik - A támadást és a védekezést fogjuk most venni. 
  Pont párosan voltunk. Mivel senki se ismerte fel a másikat, hiszen mindannyian ugyanúgy nézünk ki mindenki a hozzá legközelebbihez ment. A Programok bemutatták mit kell csinálni, mi utánoztuk őket. Közben mind a Programoktól, mind a valódi segitőinktől hallottuk a mantrát, miszerint vigyázzunk a robotokra, mert nehéz cserélni őket. Jól bírják az ütéseket, de a fegyver, mármint a kés képes nagyobb kárt is okozni bennük. De így mire jó a gyakorlás? Nem tehetünk bele sok erőt, mert egy kisebb hiba és tönkre mennek a robotok, arról nem is beszélve velünk mi történik ilyenkor. Valahogy kapcsolatban állunk a robotokkal, nem pontosan értem hogyan, de mégis ezt nem lehet tagadni, különben miért tudnám őket mozgatni? Szóval, ha a robot megsérül, akkor velem mi lesz? Meghalok? Lebénulok? Megőrülök? Vagy biodíszlet leszek, akit csak a gépek tartanak életben? Azt hiszem jobb, ha nem gondolok erre. Nem tudom kivel kerültem párba. Kezdem érteni, miért csinálunk mindent lassan. Még mindig nem érzékeljük mekkora súlyt emelünk. Bár az alapállásokat megtanultuk, azt élesben használni már megint más tészta, egy kicsit máshogyan csinálom és könnyedén kibillenek az egyensúlyomból. Mindannyian össze-vissza botladoztunk. Ismernünk kell a robotok mozgását olyannyira, mint a saját testünkét. A végére kezdtem belejönni kevesebbszer billentem ki, vagy dőltem meg. Nem mellesleg a táj is folyamatosan változott, minden kezdett színesebbé válni és az erős textúrák már nem egy béna játékgrafikát idéztek, hanem a valóságot. Nem akarom tudni pontosan mit is jelent ez az egész. Meg kérdezni pedig nem akarom, mert úgy elvezetnek engem is, mint az előbb Natan-t. Mit ne mondjak nincs túl jó érzésem ezzel kapcsolatban. 
  A végén visszamentünk a tárolókhoz. Mielőtt elkezdtem volna a visszatérési folyamatot láttam, hogy a két Program beszélget egymással, egy valaki pedig közölünk ott van mellettük és hallgatja őket. Nem szenteltem ennek a jelenetnek több figyelmet inkább visszatértem. Bár nem lesz abból gond, ha két mesterséges intelligencia beszélget felügyelet nélkül? Mindegy, egyelőre nem az én dolgom. Már semmit sem éreztem mikor kinyitva a szememet csak sötétséget láttam a sisak miatt. Úgy látszik kezdem megszokni ezt a fogorvosi széket. Gyorsan megszabadítottak, mind a bilincsektől, mind a sisaktól. A szokásos ellenőrzés, ami kimutatta miszerint érzékeny vagyok a fényekre és a hangokra. Újra egy fizikai felmérés, miszerint nem lett semmi bajunk aztán mehettünk ebédelni. Natan-t nem láttam ebéd közben. A többieknek is feltűnt a hiánya, de mivel katonák voltak mindenhol inkább nem jegyeztük ezt meg senkinek sem. Mégis ki akarna meghalni emiatt? Lehet már a barakkban van. Nem valami nagy dolog az ebéd, de mégsem lenne jó, ha éhen halna. Csak egy szelet kenyeret sikerült félre raknom. Nem sok, de a semminél több. Bár nem ismerem jól a többieket, mégis az lenne a legjobb, ha nem veszítenénk már el senkit sem. Kevesen maradtunk, legalább minimálisan össze kellene tartanunk. 
  Mikor bementünk a tanterembe ott várt minket Natan. Nagyon szarul nézett ki. Az arcán zúzódás van, mintha valaki bemosott volna neki, ezenfelül hulla sápadt. Előre bámult nem is vett észre minket. Nem így hagyott itt minket. 
 - Natan mi volt a vizsgálaton? - kérdeztem, de nem is figyelt rám.
 - Hé, Natan! - értem a vállához.
  Azonnal elrántotta a vállát illetve arrébb csapta a kezemet. 
 - Ne érj hozzám. - morogta miközben rám nézett.
  Az egész lénye gyűlöletet árasztott felém. Megadóan felemeltem a kezemet és messzebb ültem le tőle. Ám előbb elé raktam a szalvétába csomagolt kenyér szeletet. Ha nem akar beszélni róla, akkor nem erőltetem. Bár megcsapta a kezemet, nem vagyok rá annyira dühös, mert lehet én is ezt tettem volna, ha valaki a semmiből hozzám ér. De akkor is, mi ez a viselkedés? Tudom nem kedvel, de ennyire tegnap még nem gyűlölt. Bejött a tanár. Mindenki felállt, Natan kicsit később. Máshogyan viselkedik, mintha nem is lenne itt. Mikor leült véletlenül leverte a tollát a padról, mikor pedig lehajolt érte beverte a fejét a másik padba. Morgott valamit, nem hallottam, hogy mit. 
  Az órán megint történelmet vettünk, de a tanár monoton hangjától majdnem elaludtam. A többieknek is hasonló volt a viselkedése. Natan pedig még mindig csak bámult előre, mint egy kőszobor. Mikor végre vége lett kimentünk és várakoztunk a barakk előtt, hiszen ekkortájt szokott kezdődni a kiképzésünk. Natan otthagyta azt a szelet kenyeret a padon. Vajon ma is fegyvereket fogunk szétszedni illetve összeállítani? Már kezdem unni. Azonban ma készen kaptuk őket a kezünkbe. Meglepetésünkre elkezdték tanítani a lövés mikéntjét és hogyanját. Azt hittem már sose fogunk erről tanulni. A kiképzés végére már fájt a kezem a pisztoly folyamatos visszarúgásától. Azonban sikerült annyit fejlődnöm, hogy a lövéseim nagy része a táblának a belső részein landoljon. Volt akinek jobban a kezére állt a fegyver, és voltak akik azon a szinten ragadtak, mint én. Egyedül Natan volt az, akinek az óra végén is vagy eltalálta a táblát a golyó vagy nem. Természetes emiatt vele üvöltöztek a legtöbbször. Ami még inkább meglepett, hogy Natan visszaszólt. Nagyon ingerült lett, pedig általában ő az egyik, akit nem szokott érdekelni, ha kiabálnak vele, most mégis felbosszantotta saját magát. Az óra végeztével a kiképzőnk elkezdte újra provokálni Natant a teljesítménye miatt, aki elsápadt, azt hittem először rosszul érzi magát, de valójában egyre és egyre dühösebb lett. Nagyon megjárjuk, ha itt elkezd tombolni, még a végén mindannyian büntetést kapunk! Végül lenyeltem a büszkeségemet, majd előreléptem.
 - Uram! - szólítottam meg, mintha normális kadét lennék egy normális kiképzésen.
 - Mit akarsz?! - ordított rám elfordulva Natan-tól. 
 - Nem voltam megelégedve a mai napi teljesítményemmel. Kérem engedélyezze, hogy tovább gyakorolhassak! - feleltem szemrebbenés nélkül.

  Fáj a karom és legszívesebben csak visszamennék már a barakkba mégha takarítanom is kell, de most legalábba  kérdésemmel foglalkozik és Natan nem fog mindannyiunkat bajba sodorni. Őszinte döbbenet ült ki a vénség arcára. Úgy nézett ki, mint aki elgondolkodott volna az ajánlaton. Végül visszatért a szokásos arca. 
 - Senkinek sincs ideje rátok és ha nincs felügyelő nem lehet a kezetekben éles fegyver! 
  Erre megkönnyebbültem egy kissé, hiszen nem állt szándékomban tovább gyakorolni. Azonban igyekeztem semlegesnek mutatkozni. 
 - Úgy tűnik valaki mégis csak hasznos lesz ezekből a naplopókból. - nézett rám - Ha előre akartok jutni kövessétek a példáját!
  Uh, ez nem jó. Továbbra is igyekeztem semlegesnek kinézni. Ezek után a többiek messzire kerülnek majd, mint egy pestisest. A stréberek, akik elnyerték a börtönőrök valamilyen dícséretét hamar spiclinek lettek kinevezve és mindenki kerülte őket. Óvatosan jobbra és balra néztem, ahogyan sejtettem többen is többször lopott pillantásokkal méregettek. Magyarázzam ki magamat? Minek? A börtönben is magyarázkodhattál nem mentél vele sokra. Miként fogok kijönni ebből? 
 - A barakkotok kitakarítása után pihenhettek. Oszolj! - ezzel elküldött minket. 
  Elgondolkodva lépegettem a többiek között. Nem szólaltunk meg, ugyanúgy, mint eddig, azonban most inkább feszült volt a csönd, mintsem csak közönyös. Igyekeztem nem a többiekre nézni, akik viszont többször rám pillantottak. Lehet mégis megérné tisztázni a helyzetemet? Ekkor hirtelen Natan ment el mellettem, mire azonnal eszembe jutott a furcsa viselkedése.
 - Hé! - szólítottam meg - Mi volt ez a kiképzésen?! Majdnem neki ugrottál a tisztnek! 
 - És? - nézett vissza rám, a szemeiben megvetést láttam - Egy spiclinek nem tartozom magyarázattal. 
  A kép egészéért még köpött is egyet elém. Na ettől felment bennem a pumpa. 
 - Minek neveztél?! - mentem utána azonnal.
 - Elég legyen! - állt közénk Szikra - Ne hozzatok bajt mindannyiunkra! 
  Közben körbemutatott. Több katona is felfigyelt a kiabálásra. Inkább csöndben maradtam, Natan pedig tovább folytatta szenvtelenül az útját. Miközben a barakk felé menteltem dolgozott bennem a düh. Mindenki füle hallatára spiclinek nevezni ez azért túlzás! Az a szemét, pedig már azt hittem jól kijövünk. A fiúkban nem szabad megbízni! Beérvén a szobába azonnal rávágtam ököllel a vaságy oszlopára. Szép lila lesz holnapra, de nem baj.
 - Ez minek kellett? - kérdezte Szikra aki az ütés pillanatában jött be.
 - Emlékeztetőnek. - feleltem érzelemmentesen.
  Nem eshetek újra ugyanabba a hibába. Magamnak kell cselekednem, nem másnak. 
 - Mihez kezdesz? - jött a következő kérdés.
 - Hmm. Kihozom a legjobbat a helyzetből. - feleltem.
  Mást nem tehetek. Ha elhitetem a katonákkal, a kiképzővel és az orvosokkal miszerint együttmőködöm a saját biztonságom érdekében akkor talán megtudhatok egyet és mást. Az elején biztosan nem fognak velem információt megosztani, sőt sokkal inkább kihasználnának. Egy gyenge láncszem, akit kiközösítenek a társai. Valaki aki jó az információszerzésben, tartozni akar valahová és emiatt képes eladni a lelkét. Azt hiszem ilyennek kell látszanom. Vajon direkt lépett most a kiképző tiszt? Biztosan nem volt semmi hátsó szándéka ezzel. Majd meglátjuk miként alakul a holnap, aszerint játszom a szerepemet. Újságíróként meg kell tanulnod szerepet játszani, ha információt akarsz szerezni. Na lássuk. Ezzel a kétélű tervvel kit vágok meg először? Magamat vagy őket? 
  Amikor végeztem a tusolással és visszaértem a barakkba, majd megfagytam olyan hideg volt kint. A szobánkban égett a lámpa, de se Szikra se a másik lány nincs itt. Hangokat hallok a fiú szobából. Megállok a szoba előtt. Valaki beszél.
 -...legyetek óvatosak!
  Ekkor bekopogtam. 
 - Végeztem, mehettek srácok fürdeni!
 - Rendben! - szólt vissza valamelyik.
 - Vajon mennyit hallott? - kérdezte valaki kissé hangosabban a kelleténél. 
  Inkább visszafordultam és otthagytam őket. A szerepem most kezdődik, a színpad úgy látszik már elő van készítve. A függöny pedig felhúzódott, innen nincs visszaút.