1. fejezet - Üröm a sosem ismert örömben

 Éles, vakító, fehér fény az egyébként sötét teremben. Abban állok a kezeimen bilincs. Hallom magam mögött a vádló monoton beszédét a bíró felé. Széknyikorgás. Valaki más is felállt. A padlót nézem. Túl erős a fény nem tudok a bíró szemébe nézni.
 - Nem tudok mást felhozni az ügyfelem védelmére. - hallom messziről az ügyvéd hangját.
  Hátranéznék, hogy ez mit is jelent most. Nyertünk esetleg vesztettünk? Mi lesz ezután? Már fordulok is, de a bilincs visszahúz hirtelen mázsás lett a súlya. Morgolodás hallatszik a sötétből, ahol a tömeg ül. Először csak suttogást hallok. 
 - Bűnös! Bűnös!
  Nem foglalkozom vele. Gondoljanak, amit akarnak. Belül mégis kezd a szívem kicsit gyorsabban verni. A bilincs súlya lehúz, ott térdelek középen a fényben. Senkit sem látok innen. Felemelem az arcomat a bíró irányába. 
"Nem tettem semmit. Higyjen nekem!" - mozognak az ajkaim, de hang nem jön ki rajta.
  Bárhogyan próbálkozok nem jön ki hang a torkomon, közben egyre hangosabban morajlik a tömeg.
 - Bűnös! Bűnös!
 - Nem hazudok! Higyjen nekem! - szólalok meg cérna vékony hangon. 
  A bíró koppint egyet a kalapácsával, mely éles hangként visszhangzik a teremben. Minden elnémül. Fagyos csönd száll alá és várok. Lélegzetvisszafojtva várom a döntést melyen az életem múlik. Mit dönt? Kinek hisz? A szavam a rendőrőké ellen nem sokat ér, de kérem higyjen nekem, nem tettem semmit. Hangtalanul könyörgök, csak az ajkaim mozognak hang nélkül. Szememmel a bíró tekintetét keresem. Nézzen rám! Ártatlan vagyok, hamis a bűn. Nem én tettem, mellyel vádolnak. Nézzen rám! A tekintetemmel könyörgök mással nem tudok. 
 - Az ítéletem, - kezdi a mondatot, mély hangja bezegni a termet a fülem szinte cseng tőle.
  Belül a vérem savként viselkedik, mar mindent melyhez hozzáér. Gyorsan kapkodom a levegőt figyelem a bíró minden mozdulatát, apró jeleit. Tudni akarom mi a döntése, kinek hitt. Van-e reményem a jövőben vagy alá bukok, mint ismeretlen a tömegbe. 
 - ...bűnös!
  Az utolsó szó végig morajlik a tömegen. Újra és újra rám kiabálják ezt a végzetes szót. A bíró is tova tűnik a sötétségben. A fény kisebb körben húzódik körülöttem, még mindig nem látok senkit se.
 - Bűnös! Bűnös! - kiabálja mindenki.
 - Nem! Nem tettem semmit! - álltam fel, bár térdeim meg-megrogytak a mázsás súly alatt.
 - Bűnös! Bűnös!
 - Hazudnak! Ártatlan vagyok!
  Körbe fordulok többször is mindenkinek visszakiabálom az ártatlanságomat. Ha más nem is véd akkor legalább magam kiállok magamért. Hirtelen tárgyak kezdenek záporozni rám. Több is egymás után. A kezemmel próbálom védeni magamat, de nehéz azt felemelnem. Valami hirtelen fejbe vág és éles fájdalmat érzek.
  Felriadok. A fejem az ablakon koppant ezt érezhettem. Az álom csak homályosan dereng. Egy szó maradt csak meg belőle. Bűnös. Nagy eséllyel megint ugyanaz, mint egy héttel ezelőtt. Nem foglalkoztam vele. Kibámulok az ablakon. Toloren Emphra vagyok, tizenhat éves. Az utcán éltem miután nem terveztem a szüleim álmát követni és a megélhetés érdekében egy kormányellenes lapnak dolgoztam. Egy hónapja kaptak el és kábítószer birtoklás vádjával csuktak le. Két hete volt a tárgyalásom a jövőmmel kapcsolatban. Börtön vagy katonaság. Ha a börtönt túlélem Központba kerülök honnan nincs kiút, a katonaságot, ha túlélem akár újra szabad lehetek.
  Zökkent egyet a busz. Mit ne mondjak eléggé nagy csotrogány. Remélem nem alattunk fogja kilehelni a lelkét. Még olyan huszan vannak itt rajtam kívül. Mellettem egy lány ül. Mi is a neve? Talán Litria, bár nem vagyok benne biztos. Senki sem beszél a másikhoz. Miért is tennénk? A legtöbben ugyanúgy börtönből jönnek, akárcsak én. Ott pedig hamar megtanulja az ember a hallgatás mesterségét, ami a bizalmatlansággal és folyamatos gyanakvással párosul. Ki szúr legközelebb hátba? Veszélyes-e rám nézve? Ezek a kérdések mindig itt motoszkálnak a fejemben. Több a lány, mint a fiú. Mondjuk mi másra számítottam volna? Mindegy is. A börtönben hallottam egy olyasmi pletykát miszerint nem mindenkinek hozzák fel a katonaságba való belépés lehetőségét. Vajon miért nem? Mik lehetnek a kritériumok? Néznék miféle iskolákból jöttünk? Én vegyészetet tanultam, de a többiekről semmit sem tudok. Egy valakit ismerek, de őt sem személyesen. Csak éppen nagy hír volt az ő lecsukása. Elöl ül és egy őr figyel rá, mert eléggé veszélyes lehet. A profi boxoló Furnett Alstrom, az ország második legjobbja, aki akár az első is lehetne. Nem tudom a pontos okát, de egyszer bekattant és majdnem halálra verte az edzőjét, azért is ül mostt itt velünk ebben az ócska buszban. 
  Újra kibámulok az ablakon. November közepe van mégis az idő inkább télre emlékeztet. Hihetetlenül hideg van odakint. Az utcán a járókelők hatalmas, vastag kabátokat hordanak és még sapkát is kivétel nélkül. Idén elég zord lesz a tél. Az utat már felsózták, pedig még nem is esett le a hó. Igaz ónos eső többször is volt a napokban. Hatalmas házak magaslanak végig az utcán. Semelyiknek sincs kertje. Egy ház legalább tíz emeletes. Egy emeleten általában egy család lakik. Hihetetlenül közel építkeztek ezek a hatalmas oszlopházak, szinte már egybe építették őket. A keskeny utcákon közöttük legfeljebb egy ember fér el, bár ő is csak oldalasan tud közlekedni. Szürke az ég a felhők vészjóslóan tornyosulnak egymásra. Ma sem fogjuk látni a napot. Tökéletes nyomasztó hangulatú nap. Dél körül járhat az idő. Ez a busz a hajnali órákban indulhatott, aztán többször is megállt felvenni új tagokat. Hirtelen lefordultunk egy mellékutcára. Itt is meg fogunk állni. Amerre elhaladt a buszunk mindenhol az emberek gyanakodva esetleg félelemmel néztek rá. Senkit sem láttunk nevetni. Hétköznap van, azaz iskola gyerekek ilyenkor már nincsenek az utcán. Előrébb látom valaki gyorsan besurran két ház közé egy ismeretlen eredetű üveggel a kezében. Egy újabb hontalan alkoholista. Írtam egyszer róluk. Általában kiszöknek a Központokból egy-egy rövid időre míg piát keresnek, azután pedig visszamennek oda, ha elfogy a pénzük. Sokukat elkapják, de mindig akad belőlük pár az utcán. Természetesen Polyrin törvényei szerint tilos köztéren, középületben és tömegközelekdésen alkohol tartalmú italt fogyasztani. Éttermekben és boltokban csak húsz éven felülieknek adhatnak ki piát. Szórakozóhelyek nincsenek. Vagyis be van tiltva. Persze ez alól vannak kivételek, amik működnek és viszonylag sokan járnak oda. Mondhatni nyílt titok a létezésük, és csak azért maradhatnak fent, mert tudják kit kell lefizetni. Úgy pletykálták volt egy nagyon jó hely, amit szintén a hónapokban számoltak fel, ahol tényleg mindenki kötetlenül bulizhatott. Sajnos lekéstem a meglátogatásával. Minden szabályozva van, az életünk minden percét felügyelni akarják. Ha egy kicsit is rosszul teljesítesz és nem kapsz állást, melyből vehetnél lakást, akkor Központba kerülsz. 
  A Központban ingyenesen lakhatsz és kapsz napi egyszer főtt ételt. Természetesen, ha nincs munkád akkor fel is út le is út kidobnak, hogy az utcán élj. Személy szerint én inkább az utcát választanám. Többféle Központ van. Fenntartanak többet is azoknak, akik a börtönből szabadultak, aztán vannak akik árvaházból kerültek oda, akkor az utcáról összeszedetteknek is külön van, plusz azoknak is, akik a büntethető életkor alatt szegtek törvényt.
  Mindenhol más és más az eljárás. Az elsőben vannak felügyelők és egy héten csak egyszer esetleg magaviselettől függően kétszer lehet elhagyni a Központot, nem mellesleg a munkák veszélyesek és normál ember nem csinálná őket. A normális Központokban, ahol az árvák esetleg az olyanok élnek, akik lecsúsztak ott szabad a ki-be járás, felügyelő sincs, a nők és a férfiak egy épületen belül külön vannak szedve, kivéve a házasok. Azonban a házasoknak, ha van is gyermeke nem tarthatják meg és a gyereket tőlük elveszik és azonnal árvaházba adják. Itt van a legtöbb drogfüggő és alkoholista. A társadalmonkívülieknek, vagyis az utcán élőknek a Központjaikban is vannak felügyelők. Ott minden lakó kap egy chip-et, hogy ne tudjon meglógni onnan. A munkák nem olyan veszélyesek, de nehezek és természetesen alja munkák. Sokszor visszaélnek a felügyelők a hatalmukkal. A fiatalok Központjaikba mondhatni átképzés folyik. Mindenkibe belesulykolják, hogy a gyerekkel van a baj, amiért ő oda került. Semmi értékes nincs benne, de az állam mégis megszánta őt és Központba küldte. Ez az agymosás nem mindenkinél jön be, de az ott élők harminc százaléka teljesen kormánypártivá vált. Onnan, ha elérik a felnőtt kort akkor általában rendőrőkké, katonává válnak vagy más kormányközpontú szervhez csatlakoznak. 
  Ami minden Központra igaz sokszor tűnnek el bentlakók. Főleg az egészségesek közül. Bár erre nem sikerült bizonyítékot találnom elég egyszerű rájönni, hogy a Központok felügyelői kereskednek az ott lakókkal. Erről készítettem éppen cikket, mikor lecsuktak. 
  Erre a gondolatra az üvegnek döntöttem a fejemet feszültségembe. Ezek az idióta emberek! Nem látják mi folyik körülöttük?! Miért nem lázadnak? Becsukják a szemüket, befogják a fülüket és csak bólogatnak annak, akinek a kezében a hatalom van. Gyáva népség mind. A szüleim is közétek tartoznak. Ha nem cselekszünk gyorsan mindenkiből agymosott zombit csinálnak. 
  Poliryn már csak ilyen. Egy kihasználó, lestrapáló, korrupt rendszer melyben csak akkor van esélyed élni, ha dolgozol és nincs saját véleményed. Ha az egyik hibádzik Központ vagy börtön, aztán titokzatos körülmények között elhunysz. 
  A busz hangos fékcsikorgással megállt. Az ajtó recsegve, nyikorogva kinyílt. Hárman szálltak fel. Két sárc és egy lány. Az egyik srácnak a feje teljesen össze van szabdalva, nem mellesleg a balszemén szemkötő van. Ezeket a sebeket mind a börtönben szerezte? Jól kiszúrták őt. 
  Mindhárman helyet foglaltak és a busz tovább ment. Vajon mit terveznek velünk tenni? A kísérőinkből kiindulva mindenki a katonaságot választotta közülünk a börtön helyett. Katonaság, bár ők a Virtuális Tér Felügyelőséget használják. Próbáltam már nyomozni utána, de semmiféle információt nem találtam róla pedig volt jó pár forrásom. És mégis... Az egyik ilyen forrásom dobott fel engem. A kezemet ökölbe szorítottam és elkezdtem csikorgatni a fogaimat. Ha csak annak a képére gondolok el fog az ideg. Fel dobott, majd miatta hamis váddal lecsuktak. 
  Inkább továbbra is a tájat nézem. Már eleget bosszankodtam rajta. Egy falhoz értünk. Most megyünk át a Központok gyűrűjébe. Egy város gyűrűsen van kialakítva. A legbelső gyűrűben élnek a leggazdagabbak a városban és ők alkotják a vezetői réteget. A középső gyűrűben élnek a dolgozók vagyis a polgárok. Nem luxus körülmények között, de megélnek a munkájukból saját házuk vagyis lakásuk van és természetesen a legtöbbjük családos. A belső gyűrű három részre oszlik, felső réteg, közép réteg és alsó réteg. Azután jön a külső gyűrű, ahol a Központok vannak.
  Vannak falvak is. Őket is két csoportra lehet osztani. Azok, ahol polgárok élnek és azok, amit egy Központ alkot. A falvakban általában mindenki mezőgazdasági munkával foglalkozik. Néha manufaktúrák is üzemelnek ott. Magyarán a falu tartja fent a városlakók költséges életét. Én a városból származom, a polgárok közép rétegéből. Biztosan vannak többen is olyanok, akik Központból jöttek. Ahogyan az oktatást ismerem a most összeharácsolt csapatban hamar kialakulnak a különféle klikkek. Általában ez szokott történni, ha sok különböző rétegből származó gyerekeket zárnak össze. 
  A Virtuális Tér, ahova éppen most tartunk. Érdekes egy hely lehet. Szinte semmilyen információ nem szivárog ki róla. A köznép semmit se tud és egy csomó egymásnak ellentmondó pletyka terjed róla. Valakik azt mondják az egy haláltábor még senki sem tért onnan vissza élve. Máshol pedig nincs benne semmi különleges, azért hozták létre, hogy legyen mivel riogatni a népet és emiatt több adót szednek be. Ugyancsak ismert pletyka miszerint egy kaput őriznek, aminek a sgetíségével új világba juthat az ember. Akkor még ha jól emlékszem olyat is hallottam, miszerint a Vritonok maradványait boncolják fel itt és kísérleteznek rajtuk. Illetve ezt a szervezetet valójában a Vritonok tartják fent és így ellenőrzik az embereket és várják, hogy újra megtámadhassanak. Össze-vissza mindenről szó van. A Virtuális Tér és a Virtuális Tér Felügyelőség a két legnagyobb kérdőjel az országban. Senki nem tud róla semmit mégis mindenki ismeri. 
  Vajon tényleg köze lehet a Vritonokhoz? A szüleim nem meséltek nekem róluk egyedül az iskolában tanultam velük kapcsolatban. Semelyik felnőtt nem szívesen mondja el mi is történt akkor, mikor a Vritonok, az ismeretlen faj megtámadta a bolygót. Nem tudjuk honnan jöttek, vagy hogy pontosan kik is ők. Egyszerűen idejöttek és pár évig még uralkodtak is a bolygó felett. Valamiért mégsem pusztították ki az egész emberi fajt. Aztán valamiért legyengültek és az emberek végül kiűzték őket innen. Úgy tartják a Vritonoknak a teste nem tudott teljesen alkalmazkodni a bolygóhoz, ezért is lettek egyre gyengébbek. Bár már eleve a Vritonokat nagy homály fedi semmi tényleges információnk nincs rólunk, pedig akkor lett vége az egésznek, mikor megszülettem. Valamiért mégis mindenki titkolózik. Nagyon bosszantó. Nem hiszem el, hogy több, mint tíz évnyi háborúzás és elnyomás ellenére semmit se sikerült kiderítenünk róluk. A kormány egyszerűen visszatartja az információkat, a szülők pedig félnek. Így egyedül a gyerek marad tudatlan és befolyásolható. 
  Újabb kapun hajtunk keresztül. Kiértünk a városból. Teljesen megváltozott a táj. A városiak ritkán járnak idekint. Mióta voltak a háborúk sok minden történt a bolygóval. Az egész mérgezett lett és a népesség hihetetlenül lecsökkent még az egy milliárdot se éri el a számunk. Pedig úgy tanultuk majdnem tíz milliárd fős volt a népesség a bolygónk fénykorában. Most nem csak az, hogy ennyien maradtunk, elég kevés gyerek születik. A szüleim mondták ők nagyon szerettek volna nekem egy testvért, de az is csoda, hogy én megszülettem. Manapság nem ritkák az egykék. Nem mellesleg az átlag életkor hatvan év. A Központokban sokkal kevesebb ot negyven-negyvenöt év. A dolgozók vagyis polgárok körében ötvenöt-hatvan év, míg a felsőbb körökben akár hetven is, de ez ritkaság számba megy. 
  Suhan el mellettünk a táj. Hatalmas tábla tar szántóföldek. A messzeségben egy erdő húzódik. Kevés erdő maradt meg, szóval a megmaradtakra nagyon vigyáz a kormány. Végtére is valahogyan az utódaiknak is élni kell, nem? A buszban még mindig nagy a csönd. Egyedül a nyikorgást lehet hallani. Mondjuk az őrök jelentléte eléggé feszélyez mindenkit, ezért se szólal meg senki sem. Figyelnem kell a többiekre. Engem hamisan csuktak le, de biztosan van olyan, aki okkal került börtönbe. Vele nagyon óvatosnak kell lenni. 
  Hirtelen huppant egyet a busz. Kicsit megdobott engem az ülés. Azután kanyarogni kezdtünk az úton, majd egyre többször huppantunk. A végén már az előttem lévő ülésbe kapaszkodtam. A többiek is valami biztos kapaszkodót kerestek ezen a csotrogányon. Úgy látszik nem csak a jármű hagy némi kívánni valót maga után, hanem az út is. Éreztem, ahogyan az első rész dob egyet, mire jobban szorítottam az előttem lévő székét. Aztán a hátsókerék is letért az útról egy hatalmas döccenéssel, mire akkorát rázkódtam, hogy lefejeltem az ülést magam előtt. 
 - Hogy a... - morogtam magamban közben a pontot dörzsöltem, amit bevertem. 
  Ahogyan hallottam nem csak én szitkozódtam az út miatt. Most még göröngyös is, mert földútra tértünk át. Bár még sosem ültem traktorban valami ilyesmi érzés lehet. Csodálkozom hogyan bírja még a busz tengelye az ilyen útviszonyokat. Az őrök is kapaszkodtak. Gondolom nem sűrűn van ilyen járat, csak ha elegendő fiatal összegyűlik hozzá. A busz nyikorogva megállt. Azt hittem le is szállunk, de pár perc múlva újra elindultunk, de sokkal lassabban haladtunk, mint eddig. Az ablakon kinézve egyedül a parkolóra láttam rá. Pár épület is van távolabb, de ennyi. Ez csak egy kis része lehet az egésznek. 
 - Egyesével szálljatok le! - harsogta az elöl lévő őr. 
  Az elől lévők kezdik a sort. Nem látom mi történik velük mikor leszállnak. Felálltam volna, de azonnal mellettem termett egy őr.
 - Ülj a helyedre!
  Engedelmeskedtem, mondjuk közre játszott az a hatalmas fegyver is, amit az őr viselt. Azonban nem vagyok kutya, aki csak a parancsszavakból ért. Igaz az ő szemükben csak egy börtön viselt kölyök vagyok. Vártam a soromat, mert már kezdett elegem lenni a folyamatos üldögélésből. Több mint a félnapomat ebben a roncsban töltöttem. Mikor az előttünk ülők is felálltak már derengett a fény az alagút végén. Lehet nem kell a nap másik felét itt töltenem. 
 - Lefelé! - szólt rám az őr.
 - Megyek, megyek! - tápászkodtam fel a székből.
  Végig mentem a buszon mindenki kint várakozott. Lementem a lépcsőn.
 - A jobb kezedet! - horsogta mellőlem egy őr. 
  Mit akarnak csinálni? Végül kinyújtottam a jobb kezemet, mire egy fém karperec szerűséget tettek rá. 
 - Tovább!
  Beálltam a tömegbe. Az utánam lévők is mind kaptak ilyen fém karperecet. A többiek csuklójára sandítottam. Mindenkinek adtak ilyet. Nem chipet kaptunk? Bár lehet ez rosszabb annál. Miután mindannyian leszálltunk sorba állítottak minket. Vártunk valakire. Percek elteltével egy díszegyenruhában lévő öreg ipse jelent meg. Lehet rá vártunk. 
  Az őrök a jelenlétére haptákba vágták magukat. Mi csak néztünk, mint borjú az újkapura. Nagy eséllyel ő egy tiszt, de ennyire megbecsült lenne?
 - Üdvözöllek titeket a Virtuális Tér Felügyelőségnél! - kezdte az öreg a mondandóját - Tudjátok nem sokszor kapunk újoncokat, főleg nem ilyen nagy számban. De ne aggódjatok nincs semmi baj ezzel, minimum meg fog feleződni ez a szám két héten belül. Félreértés ne essék senki sem hagyhatja el ezeket a kapukat élve. Gondolom nem tudtok sokat a Felügyelőség működéséről. Hadd tájékoztassak mindenkit itt senki sem fog tétlen maradni. Mindannyiótok börtönből került ide, magyarán itt a katonaságnál az életetek semmit se ér. Még valami bíztatásként. Két éve ugyanígy kaptunk egy rakás szerencsétlent kadétnak. Nos, azért vagytok ti itt, mert ők már nincsenek. Az utolsó tagja is annak az osztagnak három napja hunyt el. Minden katona és tiszt szava számotokra parancs. Ha engedetlenek vagytok, esetleg szökni próbáltok, ne tegyétek. Felesleges, ugyanis a karperc, amit hordtok levenni nem tudjátok. Abban nyomkövető van és sokkoló funkcióval is ellátták a kedvünkért. 
  Kételkedve néztünk az öregre. Olyan idős, mint az országút és nekünk az ő szájából ezeket a hitvány megfélemlítéseket el kellene hinnünk? Lehet van valamilyen igazság alapja, de Polyrin még nem süllyedt olyan mélyre, hogy állatokként bánjanak az emberekkel. 
 - Panaszkodni sem érdemes a bánásmód miatt. Minden törvényünk csak állampolgársággal rendelkezőkre érvényes esetlegesen vendég kutatókra. Ti, mint bűnözők nem vagytok többé állampolgárok így minden jogotokat elveszítettétek. - folytatta rezzéstelen arccal - Ha követitek a parancsokat azzal csak mindenki jól jár. Mert, ha nem...
  Ekkor az egyik őr megnyomott egy gombot a csuklómon lévő műszer csippantott egyet majd éles fájdalmat éreztem. Megfeszült a testem, abból a pontból végig cikázott az áram a testemen. Az izmaim megmerevedtek, nem tudtam magamtól mozdulni, még a levegő vétel is nehézkes. Hirtelen abba maradt mire a lábaim összecsuklottak alattam. Nem csak én estem össze. Többen is hasonló helyzetben voltak, mint én. Kevesen bírtak csak állva maradni. Meglepetésemre egy lány is állva maradt. 
 - Nekem jelenleg más sürgető dolgom van, így a többi tisztre bízlak benneteket. - ezzel az öreg hátat fordított nekünk és elment. 
  Csak dühösen meredtem a hátára. A csuklóm még mindig bizsereg. Végül feltápázkodtam. Meg akarnak törni? El karaják tiporni a személyiségemet és bábut faragnának belőlem? He, jó vicc. Mintha olyan könnyedén hagynám. Ezzel a fájdalommal semmit se fognak elérni. Mindenki felállt. Legtöbbünk nem helyes magaviseletért került börtönbe. Ha azt hiszi seb nélkül megúszhatja a vadállat idomítást, hát téved. Ezt pedig be fogom neki és mindenkinek bizonyítani. Nem olyan egyszerű láncon tartani egyidejűleg több vadállatot. 
 - Erre. - szólt ez egyik őr és elindult keresztül a laktanyán. 
  Követtük. Azért a fájdalom emléke még erősen él bennünk. Na meg aztán, ha most itt elkezdenénk lázadni mégis mit érnénk el? Még túlságosan óvatosak velünk szemben. Mikor óvatlanná válnak kihasználjuk azt. Középen a bejárattal szemben van egy hatalmas épület. Egyszerű beton tömbnek tűnik, több kisebb épülettel egybe kötve. Mégis kerítéssel vannak elválasztva a többi résztől nem mellesleg fegyveres őrök felügyelik azt. Biztos valami fontos létesítmény a laktanyán belül, ha ilyen erős a védelme. Mellette és egy másik furcsa kinézetű épület mellett haladtunk el. Ket henger egy folyosóval összekötve. Bár ez nincs elválasztva a tábortól mégis itt is sok az őr. Ezen az épületen még ablak sincs, a másikon van pár, de ezen egyet se látok. Több épület is van idebent. Bár van, amelyiket nem védik. A fal mellett láttam több vékonyabb, nagy ablakos épületet is. Talán itt lakhat a többi katona. Az egyiknek két ajtaja van, az ablakai kicsik és olyan magasan vannak, ahonnan nem lehet belátni. 
 - Ez a vizesblokk, amit ti használtok. A bal oldali rész a tiétek. Ti döntsétek el mikor mennek a lányok és mikor a fiúk. A vizes részlegtől balra pedig a barakkotok van. Itt el vagytok választva. Jobbra a fiúk balra pedig a lányok. Mindegyikőtök karperecén van egy szám, amihez tartozik egy ágy és egy szekrény. A szekrényben minden számotokra szükséges holmi benne van, de előtte van feladatotok is. 
  Kérdőn néztem rá. Most érkeztünk, közölték, hogy egy kupac lótrágyánál is kevesebbet érünk és még dolgoztatnának is? 
 - Takarítsátok ki. Mind a fürdőt mind a barakkot. Holnap reggel ellenőrzés, ha nem akarjátok büntetéssel kezdeni az itt töltött időtöket, jobb ha most azonnal neki láttok. A barakkban minden szükséges eszköz meg van. Ha bárki úgy döntene megpróbálja elhagyni a tábor területét, nos a kerítést elhagyva öt méter után folyamatos sípszót fog kiadni magából az a kütyü - mutatott a csuklónkra - Ha tovább mentek halálos áramütést kaptok tőle. Jól fontoljátok meg minden tetteteket. Oszolj!
  Értetlenül álltunk. Ez most ránk vonatkozott? Az őrök közül pár elment, de hárman itt maradtak. Szóval nem hagynak teljesen felügyelet nélkül. Azért nem ennyire ostobák. Végül elindultam a barakk felé. Nem terveztem fedél nélkül tölteni az éjszakát. Többen is jöttek utánam. Kinyitván az ajtót azonnal penész szag ütötte meg az orromat, ami záptojással vegyült. 
 - Mi a fene. - hátrált ki egy srác - Megöltek odabent valakit?!
  A lepukkant szó is kegyes lenne erre a barakkra. a folyosóról mállott a festék. A falat úgy két méterig fa deszkák borították, hogy védjék azt. A padló ugyanabból készült. Több folt is tarkítja őket. Mintha egy kajacsata helyszínén lennénk. Bár szerintem az a piros nem paradicsomszósz. Szóval ezt kellene kitakarítanunk és ez csak a közös folyosó. Azt mondta balra a lányoké. Láttam is az ajtót. Vettem egy nagy levegőt, majd elindultam az ajtó felé. Az ajtó látott már szebb napokat a kilincse kopott sokat használt. Belöktem, mire hangosan megnyikordult a hirtelen erő hatásra. Kicsit megdőlt a bal felső zsanér kicsit kilazult és az ajtó nem teljesen volt a falhoz rögzítve. A szoba talán egy fokkal jobban nézett ki. Csak emeletes ágyak vannak idebent. Bal oldalon hatalmas, rácsos ablakok, előttük kopottas, régi függönyök. Azok már rég több napfényt engednek be a kelleténél. A padló deszka tele van karcolásokkal. Az ágyak is fából készültek. Gondolom a fém túl sok veszéllyel kecsegtetne. Az ágyakon a matrac kissé foltos volt. Remélem a lepedő elég tiszta. Az takaró összehajtva terült el az ágyon a párna alatt. Itt legalább kevesebb lesz a munkánk. A karperecemre néztem, pontosan hányas számot is kaptam. Harminckettő volt belevésve. Az első nevem Toloren. A T betűvel általában hátul szoktam lenni. Ha a mostani helyzetet figyelembe vesszük akkor legalább harmincketten vagyunk velem együtt. A szoba kicsit túlzsúfolt az ágyakkal. Nyolc emeletes ágy az egyik, nyolc emeletes ágy a másik oldalon. Szekrények is duplán vannak. Kerestem a szememmel mihez is tudnám párosítani a számot, amit kaptam. Megláttam az ágyak végében lévő kopottas, belevésett számokat. Odaléptem jobbról az elsőhöz. Az alsó tizenhat, a felette lévő tizenhét. Oké, fura. Hogyan számoznak ezek a marhák? A bal elsőhöz léptem, hátha ott már jobban rájövök a mikéntjére. Az alsó egyes a felette lévő a harminckettes. Legalább az ágyam meg van. De mégis ki volt azaz idióta, aki számozta az ágyakat?! Az ágyak között szekrények sorakoztak. Az ajtókon nem hagyományos lakat volt, mint amire számítottam volna, hanem viszonylag modern zár, amit csak egy adott karperec tud kinyitni. Egy ilyen zár, hogyan került ebbe a barakkba, ahol elméletileg bűnözőket tartanak? Gyanús. Nem tárolhatok ott számomra fontos, bizalmas dolgokat. Kíváncsiságból, hogy elméletemet teszteljem a karperecemet a szekrény zárjához tettem. Az egy kattanással kinyílt. Kinyitottam az ajtaját. Nem volt üres. Egy velem egymagas zsák volt beletámasztva. A tetejét kinyitottam és belenéztem. Ruhák és nagy eséllyel ágynemű. Kiemeltem a zsákot és a felső ágyra dobtam. Eszembe jutott valami. Ők most azt akarják, hogy ezt a szemétrakást pucoljuk ki holnap reggelre?! Na ne nevettesenek. Már így is késő van. Rosszul fognak bánni velünk, ez tény. Hm, mit tennék az ő helyükben és mit a mostaniban? Első lehetőség mindenki ellenállást tanúsít a munkát vagy egyáltalán nem esetleg hanyagul végezzük el, erre nagy eséllyel a válasz kegyetlen megtorlás lenne. Valamilyen büntetés, amivel példát statuálhatnak, de nem egy-két ember lesz az alany, hanem mindenki. Második lehetőség, megoszlik a társaság, vannak akik dolgoznak és vannak, akik lázadnak. A munka félig lesz kész. Így is teljes megtorlás. A Felügyelőség akaratát végre kell hajtani. Ezt akarják belénk sulykolni. Akkor bárminemű hiba esetén hatalmas megtorlást kapunk az elején. Ha hagyjuk, hogy ők vezessenek minket kihasználva a bizalmatlanságunkat a többiek iránt, illetve a forrófejűségünket, ami miatt itt kötöttünk ki, esetleg a megaláztatást, amit eddig elszenvedtünk. Hogyan lehet ezt kivédeni? Ha mindenki engedelmeskedik már az első naptól fogva az túlságosan feltűnő lenne és nem bíznának bennünk. Egy képet kell nekik mutani, amit elhiszenk rólunk közben pedig kitartani. Itt ebben a létesítményben mi senkik vagyunk, mégis egy nagy veszélyforrás. Gyorsan akarnak minket megtörni, erre pedig a legegyszerűbb válaszcsapás a tűrés és a várakozás, majd a megfelelő időpontban történő támadás. 
  Ez mind szép és jó, amit most kigondoltam, de ezekről a többieket nehéz lesz meggyőzni. Nem sokára ki fog alakulni a hierarchia, majd azután dől el minden. Egy lány mellém jött, gondolom ő az egyes számú. Litria, ha jól emlékszem mellette ültem a buszon. 
 - Mit gondolsz? - kérdezte hirtelen - Ahogyan látom nem ejtettek a fejedre kiskorodban. 
 - Ezt hogy érted? - szűrtem a fogam között.
 - Mindenre kétkedve tekintesz, ami jó jel. Szerinted is a gyors megtörést választja a Felügyelőség, igaz?
  Nem válaszoltam semmit, csak hallgattam.
 - Őszintén szólva csak előzetesben voltam, mikor jött értem a busz, nem ültem börtönben, de a kormány módszereit már ismerem. Szeretik a gyors és praktikus módszereket, hogy az ellenállást már a csírájában elfojtsák. 
  A szemébe néztem. Kormánygyűlölő, de ettől még nem bízhatok benne. A börtönben is voltak spiclik, vagy ahogyan a kormány fogalmaz "beszivárgók". A sok ismeretlen közé bedobják a saját emberüket, hogy figyeljen és jelentsen minden veszélyforrásként felmerülő személyről. 
 - A nevem Accern Litria. - nyújtotta a kezét - Igyekezzünk ne akadályozni egymást.
 - Toloren Emphra. - ráztam vele kezet.
  Nem bízok benne, de ha ellenség jobb, ha rajta tartom a szememet. Tartsd magadhoz közel barátaidat, ellenségeidet még közelebb, ahogy a mondás tartja.