4. fejezet - Öngyilkosság hajnalban

   Már egész jól tájékozódok csukott szemmel a szobában. Most is éppen a fogkefémet és egy törülközőt viszek magammal. Kezdek hozzászokni a korai keléshez. Bár lehet most később keltettek, mint eddig. Az elsők között vagyok a lányoktól. Megbeszéltük, hogy elsőként a lányok használják a fürdőt. Így teljes lelkinyugalommal nyomtam le a kilincset. Most először sikerült időben ideérni, kicsit büszke vagyok magamra. Franc. Nem kellene büszkének lennem. Túl hamar alkalmazkodtam a hülye szabályaikhoz. Beléptem a fürdőbe, hova kevés fény jut be így automatikusan felkapcsoltam a villanyt. A látvány megfagyasztott a mozdulatban. Kifutottam a bejáratig és láttam, hogy még páran erre tartanak.
 - Hívjatok segítséget! - kiabáltam nekik teljes hangerőmből - Valaki megsérült! Siessetek!
  A két lány megfagyott majd hátraarccal keresni kezdtek valakit. Gyorsan visszamentem a fürdőbe. Minden csupa vér, de még mozog a mellkasa. Mindkét csuklóját megvágta. Szerencsére elég rossz anyagból vannak a törülközők így könnyedén széttéptem Olyan erősen rászorítottam a törülközőt, amennyire csak tudtam. Remélem elég szorosra csináltam a kötést. Hogy is van az újra élesztés? Egyszer tanultam a suliban elsősegélyből. A légutakat szabaddá kell tenni. A hátára fordítottam a srácot. A dadogós az. Mellette térdelek így én is csupa vér vagyok. Kicsit megemeltem a fejét, hogy a légutak szabadok legyenek. A szájához hajoltam. Nem lélegzik. A kezeimet összefontam és a mellkasa fölé hajoltam. Harminc kompresszió, majd két belégzés. 
  Ütemesen számoltam magamban. 
 - 29, 30. - fejeztem be a számolást. 
  A szájához hajoltam. A belégzésnél a szemem sarkából figyeltem, hogy emelkedjen a mellkasa. Kétszer fújtam be levegőt. Ott maradtam, hogy halljam, ha lélegezni kezd. Semmi. Akkor előröl. Harminc mellkaskompresszió. Valaki sietve bejött az ajtón, de tovább folytattam a számolást. 
 - Az orvost a tiszti szállásról hívjátok ide, most! - hallottam a vekker hangját. 
  Két belégzés. Közben a katona a srác másik oldalára lépett. A belégzés után átvette tőlem a mellkaskompressziót. Eléggé kifáradtam benne. Ő is hangosan számolt. Felváltva próbáltuk újraéleszteni. Óráknak tűnő percek után érkezett meg az orvos. Végignézett a helyszínen majd a srác nyakánál ellenőrizte a pulzusát. 
 - Hányszor végeztetek újraélesztést? - kérdezte végül.
 - Ötször. - feleltem kissé lihegve.
  Ebből háromszor én. 
 - Sajnálom, de hiába. A fiú halott. Bár lehet még életben volt mikor felfedezték, de nem lehetett volna akkor sem megmenteni. Innentől mindent intézek.
 - Te fedezted fel? - kérdezte a vekker, aki még mindig velem együtt ott térdelt a vérben.
 - Igen. - feleltem színtelen hangon.
 - A ma reggeli feladatok alól fel vagy mentve. Kapsz félórát, hogy rendbe szedd magadat, aztán a barakk előtt találkozunk.
 - Rendben. - feleltem, de nem mozdultam.
  Nem tudom mikor és hogyan, de a katona mellettem termett és felhúzott.
 - Ha csak itt ülsz azzal nem oldasz meg semmit se. 
  Kicsit szédelegve de a csaphoz mentem. Le kell mosnom a kezeimet. Felnéztem a tükörbe. Törött volt. Szóval innen szerzett magának fegyvert. Amennyire tudtam lemostam a kezeimet, majd visszamentem a barakkba új ruhákért, mert a mostaniak kicsit véresek. Nagyon sok gondolatom kavargott egyszerre a fejemben. A torkomban éreztem azt a bizonyos gombócot, de a szemem száraz maradt. Még csak a nevét se tudtam a srácnak. Azt hittem sokkal több kérdés lesz a fejemben, de csak az érzelmek keringtek össze-vissza. A barakkba érve összetalálkoztam Külföldivel a folyosón.
 - Mi ez? - kérdezte.
 - A dadogós vére. - feleltem - A többiek elmondják. Ha megbocsátasz.
  Ennyire a végét járják az idegeim, hogy még ezzel a Külföldivel is udvarias vagyok. A szekrényhez mentem. Litria is még itt tevékenykedett. Ő is elkerekedett szemekkel nézett rám. 
 - Mi történt veled? Jól vagy?! - pattant fel.
 - Jól vagyok. Nem az én vérem. - feleltem és a szekrényben kutattam a váltó ruha után. 
  Közben Affiz a kiabálás miatt idejött. Ő is meglepődött. Így átöltözés közben meséltem el nekik mindent. A szavaim érzelemmentesek voltak, de nem azért mert nem éreztem semmit, hanem azért, mert túl sok minden kavargott bennem. A ruha alatt is véres voltam. Affiz hozott gyorsan egy vizes kendőt, mert most nincs kedvem visszamenni a mosdóba. Gyorsan letöröltem magamat ott, ahol véres voltam. Aztán felvettem az új ruhát. Amint felöltöztem Affiz hirtelen felindulásból megölelt. 
 - Nem miattad halt meg. Ez nem a te hibád volt. - suttogta közben nem engedett el - Nyugodtan sírj, senki sem ró meg miatta. 
  Ezektől a szavaktól nem szokott megnyílni a szívem, most mégis eleredtek a könnyeim. Affiz hangja, nyugtatása és az ölelése kihozták belőlem azt a sok kavargó érzelmet. Nem bőgtem, hanem halkan könnyeztem. Az orrom azonnal bedugult így a számon át vettem levegőt, ott is akadozva. Kicsit remegtem. De erősen szorítottam Affiz-t. Már régen nem öleltek meg így, minden hátsó szándék nélkül. Olyan megnyugtató. Litria csöndben az ágyán ült. Nem szólt semmit se. Látszik rajta nem tudja hova tegye a helyzetet. 
 - Őszintén szólva én elfutottam volna. - szólalt meg hirtelen - Nem lett volna erőm odamenni hozzá és segíteni. Biztosan felzaklatott még ha nem is mutatod meg teljesen. Félre ne érts. Örülök, hogy a barátomnak tudhatlak. 
  Barát? Ők a barátjuknak gondolnak engem? Elengedtem Affiz-t, majd kaptam egy zsebkendőt Litria-tól. Megtöröltem az arcomat és kifújtam az orromat. 
 - Köszönöm lányok. Engem felmentettek délelőtt a munka alól, de titeket nem. Megyek. Mindjárt visszajövök. - ezzel kimentem.
  Szigorúan a földet bámultam. Tudom hogyan nézek ki sírás után. Feldagadt, piros szemek és piros arc. Nem kívánom senkinek sem ezt a látványt. Még van egy kis időm, míg a tiszt ideér. Addig a kinti csaphoz mentem és újra megmostam az arcomat. Össze kell szednem magamat. Felrémlett a díszegyenruhás öregnek a szavai, mikor megérkeztünk. A csapatnak a száma feleződni fog. Vajon az ilyen esetekre gondolt? Nem hinnem, hogy mindenki öngyilkosságot követne el. Valami más is áll a háttérben. Még egyszer leöblítettem az arcomat. Hideg az idő és a víz sem éppen szoba hőmérsékletű, szinte már jég folyik a csapból. Nem töröltem le a vizet. A forró fejemnek, ami akkora, mint egy nagyra fújt piros lufi jelenleg jól esik ez a metsző hideg. Nem fogja eltüntetni a vörösséget, de talán enyhít rajta. Annyit tudok a sírástól a szemem még sötétebb barna lesz, szinte már-már fekete. A csap mellett maradtam. Összefontam a karomat a mellkasom előtt, míg hátamat a barakk dérrel borított falának döntöttem. Egy-egy kósza tincs a szemembe szökött. Hiába fésülöm meg mindig sosem marad a helyén. Ezért nyírtam meg, hátha így könnyebben kezelhető, de nem. Ha rövid, ha hosszú sose akar úgy állni, ahogyan szeretném. Újra bevillan a dadogós vérben fekvő teste. Mintha egy jég darab csúszott volna végig a gerincemen. A szívverésem felgyorsult, újra megrohamoztak az érzelmek és az emlékek. Nem ragadhatnak magukkal. 
" Egy, hidrogén. Kettő, hélium. Három, lítium." - csak háromig jutottam, de a szívverésem lassult - "Négy, berillium. Öt, bór. Hat, szén." 
  Általában, ha eljutok a hatodikhoz újra összeszedem magamat. Ezt a módszert a megnyugvásra a szüleim tanították. Mindketten vegyészek, így a számomra minden számhoz tartozik egy elemnek a neve. Mivel kicsi korom óta használom megnyugvás ellen Húszig biztosan fel tudom sorolni sorban a periódusos rendszert, de talán akár harmincig is. Másnak biztosan nem tanítottak ilyet a szülei. Most egy másik érzelem talált utat a mellkasomba és ólomsúlyként nehezedett rá. A szüleim... Nem is tudom mit gondoljak róluk. A torkomban keserűséget éreztem. Eh, inkább semmit se gondolok róluk. 
  Észrevettem a tisztet, ahogyan közeledik felém, így ellöktem magamat a faltól. Kellően megnyugodtam. Most már tudok beszélni az esetről. 
 - Kövess. - parancsolt rám.
  Nem feleltem neki. Szó nélkül engedelmeskedtem. Jelenleg nincs meg a lelkierőm az ellenálláshoz. Mihamarabb túl akarok esni ezen a napon. Nagy eséllyel kikérdeznek a pontos történtekről, azután pedig újra visszatérhetek a többiekhez. Jobban örültem volna, ha el se különítenek tőlük. Utálom a takarítást, de legalább elvonta volna a figyelmemet. 
  Az irodákhoz tartottunk. Még nem jártam bent egyszer sem, csak takarítás közben láttam kívülről az épületet. A vekker is átöltözött, hiszen ő is véres lett. Nem tűnt meglepettnek sem pedig letörtnek. Vagy jobban viseli nálam, vagy lehet már megszokta. 
 - Nem mi vagyunk az első ilyen csapat, akiket lát. - jelentettem ki út közben, de nem néztem rá.
  Rám nézett. Méregetett, érdemes-e egyáltalán beszélgetni velem vagy sem. Végül előre nézett az útra. Azt hittem válasz nélkül maradok. 
 - A második. - felelte - Itt vagyunk. Csak akkor szólalj meg, ha kérdeznek. Lehetőleg pontos és tömör válaszokat adj. 
  Csak bólintottam. Valahogy számítottam erre. Bár megértettem mit mondott, sokszor beszélek érzelmektől fűtve és akkor nem fog érdekelni tettek-e fel kérdést vagy sem. Mégis úgy érzem jobban járok, ha nem keverek nagy galibát. Vekker ment elől, utána kullogtam. Kíváncsian néztem körbe az épületben. Szokásos iroda épületnek tűnt. Folyosó, arról elágazó szobák, itt az előtérben recepció szerűség. Katonák teljes felszerelésben sétáltak vagy álltak egy-egy szoba előtt. A bejárathoz legközelebb eső bal oldali folyosón mentünk be, ott a jobb oldalon lévő negyedik irodába. 
 - Maradj kint. nemsokára kijövök érted. - állt meg az ajtóval szemben.
  Újfent csak biccentettem. Bekopogott. Jött a válasz miszerint beléphet. Egyedül ment be. A vekker kezdett beszélni, de nem hallottam mit mond. Válaszoltak neki, de a hangok eléggé elmosódtak, így semmit nem tudtam meg a beszélgetésből. Míg kint várakoztam jobban körülnéztem. A folyosó végén van egy kamera. A bejárat felől nem látok egyet sem, ami a folyosót nézné. Egy beidegződés a lebukás ellen. Öt-öt iroda volt mindkét oldalán a folyosónak, plusz a legvége is egy ajtóba torkollott, de ott egy őr állt. Hirtelen a halk beszéd eltűnt. Nemsokára behívnak, ha jól gondolom. Nyíl az ajtó és Vekker állt ott. 
 - Gyere. - intett a fejével.
  Beléptem a szürke szobába. Az ablakon roló volt, ami csak félig eresztette át a reggeli napfényt. Ez a szürke szoba a kevés fénnyel még nyomottabb hangulatot biztosított, mint amire számítottam. Volt egy hosszabb asztal három férfi ült mögötte a papírokat lapozgatták. 
 - Harminckettes számú, Toloren Emphra, igaz? - nézett fel a középső.
 - Igen. - feleltem.
 - Igen, uram. - nézett rám szigorúan.
 - Igen, uram. - ismételtem kicsit fojtott hangon. 
  Érdekes volt egy számot hallani a nevem előtt. Szóval itt mi csak számok vagyunk. A srácnak mi lehetett a száma, aki ma reggel meghalt? Vajon a rokonait értesíteni fogják erről? Lesz majd olyan, aki hiányolja és imádkozik érte? 
 - Mondd el a ma reggeli eseményeket. - parancsolta a középen lévő.
 - Ébredés után a vizes blokkba mentem. - kezdtem - Odaértem és észrevettem a fiút. Segítségért kiáltottam majd a fiúhoz mentem. Még lélegzett, ezért a csuklóján lévő sebeket bekötöttem, majd elkezdtem az újraélesztést. Közben odaért egy katona is és segített nekem, amíg az orvos nem érkezett meg. 
 - Rendben. - bólintott - Akkor a huszonhatos számú, Lumna Irizum halálának oka öngyilkosság volt.
  Nem is nyomoznak tovább? Nem keresik meg mivel volt képes kioltani az életét? 
 - Elmehetsz. - intett nekem.
  Egyhelyben álltam, mintha odacövekeltek volna. 
 - Értesíteni fogják a családját? - kérdeztem.
  A vekker egy gyors "Hallgass el és húzd ki a beledet" pillantással nézett rám, míg a többi tiszt kicsit meglepődve, hogy még mindig ott vagyok.
 - Nem szükséges. - felelte a középső - Társadalmon kívüli volt. Nincs családja vagy, ha még élnek is akkor sem áll módunkban értesíteni őket. 
 - Mi lesz a testtel? - kérdeztem kicsit megszédülve a választól, amit kaptam.
 - Hamvasztás. - felelte vállrándítással - Utána már nem tartozik a hatáskörünk alá. 
  Szóval szét fogják szórni a hamvakat. Mintha sosem létezett volna az a dadogós srác. Nyeltem egyet, de a gombóc a torkomban nem akart eltűnni. 
 - Damorit őr, kérem vigye el a lányt az itteni pszichológushoz. Nem szeretnénk, ha az utazás előtt mentálisan instabil lenne.
 - Értettem. - vágta magát vigyázba.
  Utazás? Milyen utazás? Mentálisan instabil? Mi köze az utazáshoz? Áthelyeznek? Miért is kellene nekem agyturkászhoz menni? 
 - Kövess, B-kadét. - szólt nekem.
  B-kadét? Még sose szólítottak így. Mi a franc? Miért lett más a megszólításom? Huszonhat, Lumna Irizum. Szép neve volt, bár dadogósként biztosan meggyűlt vele néha a baja. Végre kiértünk abból a fullasztó környzetéből. 
 - Mit jelent a B-kadét? - kérdeztem egyből.
 - A börtönből jötteknek a hivatalos neve. - felelte - Mondtam csak a kérdésekre válaszolj! Ebbe nem tartozik a kérdésfeltevés!
  Erre nem mondtam semmit se. Sokáig csendben mentem utána. Az egyik legjobban őrzött épület felé mentünk. 
 - Itt lesz a dili doki. - mondta - Nem tudom meddig fog feltartani, de miatta lehet csak ebédkor kerülsz ki innét. Addig minden munka és feladat alól fel vagy mentve. Azonban délután részt kell venned mindenben!
 - Aha, értem. - feleltem.
  Beléptünk az épületbe. Minden fehér. Egy folyosóra mentünk ott irodák sorakoztak egymás mellett. Az egyik előtt hirtelen megállt Vekker. 
 - Figyelj ide. - nézett a szemembe - Ha túl akarod élni ezt az egészet, javaslom tedd túl magadat a fiú halálán. Ne törjön meg az akaratod, mert akkor vége. 
  Kérdőn néztem rá. Most segíteni próbál?
 - Rendben. - néztem rá.
  Lehet elege van abból, hogy végignézi, hogyan hal meg sok-sok fiatal. Bekopogtam az ajtón, miután Vekker elindult kifelé és magamra hagyott. 
 - Jöhetsz! - szólt ki valaki.
  Beléptem. Gyógyszer szag terjengett a fehér teremben. Íróasztal, rajta egy számítógép, könyvespolc tele könyvvel és egy heverő. Ezek tették ki a szoba berendezését. Az asztal mögött ült egy negyvenes éveiben járó, kopaszodni kezdő, szemüveges úr. 
 - Éppen most telefonáltak ide az érkezésed miatt. - mosolygott rám.
  Ez a behízelgő mosoly. Megvakartam a tarkómat és tüzetesebben szemügyre vettem a fickót. Haja barna, már ami még megvan. Sápadt, arca kicsit beesett. Szemüvege mögött fekete szemek. A csuklója kicsi, nagy eséllyel csont sovány az ürge. Az arckifejezése kedvesnek tűnik, de érződik, hogy csak színlel. Nem bízok benne. Bár a személyes adatokat elméletileg nem adhatná ki, félek az én adataimat azonnal kiadja majd. Oké, akkor hazudozzunk össze-vissza, hát ha az majd bejön. 
 - Kérlek meséld el mi történt! - tette keresztbe a lábát és intett a kezével, hogy foglaljak helyet.
 - Izé, az úgy volt... - kezdtem el, mintha kicsit félős lennék.
  Sokáig, több óráig nyúzott mit sem segítő kérdésekkel. Mint például "Hogyan érezted magadat? Átértékelted magadban a halál fogalmát?" stb, stb. Ha rá is böktem egy választ, ami lehetőleg csak félig volt igaz, akkor meg  válaszomat hosszú perceken keresztül hangosan fejtegette. 
  A férfi hangja monoton és halk. Az utolsó órában majdnem ülve bealudtam rajta. Arra keltem, hogy a fejem leesett a kezemről, amivel tartottam. Ez egy elég erős jelzés volt a számára, így elengedett. Kiderült az ebédről éppen hogy nem maradtam le. Sietve vágódtam be az ebédlőbe. Még pont kiszolgáltak a konyhán. A többiek kérdőn néztem rám, úgy látszik ők nem kaptak megfelelő tájékoztatást. Szememmel gyorsan megkerestem Litriát és Affizt. Tartogattak maguk között egy helyet, gyorsan leültem oda. Egy emberként fordult felém a társaság mikor leültem. 
 - Megosztanád velünk a titkodat? - kérdezte mosolyi - Hogyan lehet ellógni fél napot minden következmény nélkül?
 - Találj egy félholtat elsőként és bukj el mikor megpróbálod megmenteni. - vágtam a képébe két falat között.
 - Komolyan mi történt? - kérdezte egy másik srác tarkón csapva vigyorit.
 - Lumna Irizum, tudjátok a dadogós. Ma reggel öngyilkosságot követett el a mosdóban. - mondtam.
 - Azt tudjuk. - legyintett a srác - Nekünk kellett takarítanunk utána.
 - Behívtak, mint aki felfedezte őt és megkérdezték mit láttam. Öngyilkosságnak könyvelték el. Elhamvasztják, aztán szétszórják. Senkit nem értesítenek. Azután dili dokihoz küldtek. Valami utazásról beszélt, amire jó lenne, ha nem lenne labilis a mentális állapotom. - csámcsogtam ugyanis folyamatosan ettem közben.
 - A dili doki beszélt utazásról vagy a tisztek? - vált komollyá mosolyi.
 - A tisztek. Ja, igen. A hivatalos nevünk B-kadét. Ennyi. Ma délután már veletek maradok. Tényleg, - néztem fel a tálból - sokszor használják a számunkat, amiket a szekrényekhez kaptunk a nevünkkel együtt. Folyamatosan azt mondták a huszonhatos számú, Lumna Irizum. Engem harminckettesnek hívott.
  Bár nem bízok több, mint a fele társaságban attól még információt nem áll szándékomban magamban tartani. Újságíróként tudom az információ elég erős fegyver lehet, de most jobbnak láttam, mindent elmondani. 
 - Számokat mondtál? - kérdezte a félszemű srác. 
  Még mindig ugyanúgy be van pólyálva, mint a buszon. Nem gyakran szólal meg, ezért meg is lepődtem, hogy nyeszlett kinézete ellenére mély hangja van.
 - Aham. - ennyit tudtam mondani, mert tele volt a szám.
  Erre a gondolataiba merült, nem kérdezett és magyarázni se magyarázott. Fura fazon, ezért nem lepődtem meg a tettén, de kíváncsivá tett, miért is érdekli őt a számok. 
  Az ebéd után jött a kiképzőnk. Vajon mit fog szólni a létszám csökkenéshez?
 - Úgy hallottam, hogy egy nyámnyila beadta ma a kulcsot. Ne higgyétek, hogy emiatt kevésbé lesztek ma megterhelve. A háborúban minden napos volt egy-egy ismerősünk halála. Akkor se törtünk meg, így ti se fogtok. Kezdjük, anyámasszony katonái!

  A végére azt hittem visszajön minden, amit ettem. Jobban mondva minden kijönne, ami bennem van. A gyomrom, a tüdőm, a szívem és az ebédem. Az ebédem ki is jött. Meglepődésemre csak a fürdőnket és a barakkunkat kellett este kitakarítanunk. Vacsorához is időben odaértünk. Talán egy kicsit figyelnek ránk. Ezt az ötletet azonnal elvetettem. Mégis ki tenne ilyet? Csak már nem tudtak mit ránk bízni. Takaródónál felmásztam az ágyra, aminek az izmaim annyire nem örültek, majd rögvest elaludtam.
  Vekker hangosan kiabálva töri ránk az ajtót. Reggel van. Kikászálódom az ágyból. Magamhoz veszem szokásos reggeli mosdói kellékeimet. Átbattyogok egy hatalmas kabátban az udvaron, mert egyre hidegebb lesz az idő. Köd lep el mindent, de nem zavar még könnyedén tájékozódok. A fürdő üres, nem hallok hangokat. Belépek az ajtón teljes sötétség. Hiába van ablak nem jön be rajta fény. Vakon a kapcsolóhoz nyúlok. Megtalálom és egy klikkenéssel már fel is villan a körte. Megfagyok a mozdulatban. A kő véres, középen fekszik valaki. Kinézek nincs senki, akinek szólhatnék, a köd egyre sűrűbb. 
 - Segítség, valaki! Súlyosan megsérült egy gyerek! - kiabálom, de a hangom nem olyan erős, mint amilyen szokott lenni.
  Semmi válasz, kihalt csönd. Mintha a köddel együtt elvágtak volna a többiektől. Visszafordulok a vérző emberhez. Odaszaladok és elkötöm a sebeit. Még lélegzik. Az arca. Lumna Irizum...? Ő tegnap halt meg. Miféle ostoba játék ez?! A katonák direkt szivatnak minket?! De még lélegzik... 
 - Nemsokára visszajövök, ígérem! Keresek valakit! - álltam fel és kimentem az ajtón a cuccaimat bent hagytam.
  A köd az ajtónál ért véget. Mintha egy fal húzódna előttem. Kavarog és szürke. Nincs jó érzésem vele kapcsolatban. A szívem hevesen ver, belül reszketek. Ki kell mennem. Valami belső ösztön súgja nekem. Az orromig se látok. Visszafordulnék, de nem tudom merre van a vissza. Veszek egy nagy levegőt és az emlékeimre támaszkodva, magam előtt tapogatózva haladok a barakk felé, ahol a többiek is vannak. Kitapintom a falat. Követem és megtalálom az ajtót is. Belül sötétség van. Csöndes az egész épület. Bemegyek és tapogatózok a folyosón nincs villany. Megtalálom az ajtó kilincset, ami a lányok szobájához vezet. Benyitok és azon nyomban felkapcsolom a lámpát. Senki sincs idebent. Mintha be se költöztünk volna.
 - Ez csak egy álom? - kérdezem az üres szobától. 
  Nincs itt senki sem. Kezdek pánikba esni, de nem adom fel. Mire is gondoltam az előbb? Már elfelejtettem. Biztos nem volt olyan fontos. Vissza kell mennem a fürdőbe. Segítenem kell a srácnak. Kilépek a folyosóra. Tökéletesen elkapom az ajtófélfát egy hatalmasat belerúgok.
 - Hogy a... - kezdtem volna, de nem fájt a lábam.
 - Ez egy álom? - kérdezem és eszembe jutott, hogy már gondoltam erre. 
  Hirtelen mozgolódást hallok a fiú szobából. Belém fagyott a szó és megdermedtem a mozdulatba. Tovább hallgatózom. Semmi. Csak az elmém játszik velem. Mintha valami fontosra jöttem volna rá. Nem emlékszem, pedig itt van a nyelvem hegyén. Hova is... Ja meg van, vissza kell mennem a sráchoz. Irizumhoz. A köd ugyanolyan sűrű, mint volt. Emlékezetem segít ki ismét. Ahogyan kitapogatom az ajtót észreveszem, hogy csukva van. Én nem csuktam be az ajtót, nem emlékszem rá. Félve nyitok be. A villany ugyanúgy fel van kapcsolva, ahogyan hagytam, de a test nincs sehol. A vér szét van kenve. A falon egy írás. 

SEGÍTS!