5. fejezet - Zártosztály

 Verítékben úszva keltem és ültem fel azzal a lendülettel. A szívem hihetetlenül gyorsan ver és kapkodom a levegőt. Nem sok minden maradt meg az álmomból, csak az üzenet a falon. 
 - Csak egy álom volt. - motyogtam magamban.
  A biztonság kedvéért lenéztem az alsó ágyra. Ott éppen békésen szuszogott Litria. Kinéztem az ablakon. Semmiféle köd nem volt odakint, bár még sötét van. Vajon mennyi lehet az idő? Visszahúztam magamra a takarót és visszafeküdtem. Hallom, ahogy nyílik az ajtó. Nem, nem. Már nem lehet ennyi az idő! Amiatt a nyavalyás álom miatt még csak jól sem aludtam. 
 - Felkelni! - hallottam Vekker szokásos hangját. 
  Belemorogtam a párnába, majd felültem és lenéztem a Vekkerre, aki éppen körülpásztázta a szobát, hogy mégis mennyien figyeltek fel rá. Végül fogtam magamat és lekászálódtam az ágyról. Az álom miatt elég élénken ébredtem, így nem zombi módjára kutattam a szekrényem után. 
 - 'Reggelt. - ásítottam mikor a Vekkerre néztem.
 - Nem így szokás köszönni a tiszteknek. - nézett rám megrovóan.
 - Legalább köszöntem. Hajnali ötkor általában csak egy átkozódásra szokta futni az erőmből. - nyújtózkodtam és a szekrényhez léptem. 
  Még egyszer szólt a lányoknak aztán kiment a szobából. Gyorsan felöltöztem. Ma hidegebb van, mint tegnap így siettem, ugyanis kicsit spórolnak a fűtésen. Utána összeszedtem a reggeli mosakodáshoz szükséges dolgokat. Miután meg volt minden megálltam a szekrény előtt és a cuccokra bámultam, amiket éppen a kezemben tartottam. Ugyanezeket vittem magammal mikor Irizumot megtaláltam a mosdókagylók előtt. Tegnap Litria összeszedte nekem és este visszadta őket. Nem ismertem jól a srácot. Mégis fáj a mellkasom mikor arra gondolok, hogy meghalt. Igaz mindenkit megráz egy haláleset, mégha sok köze nem is volt az illetőhöz. Még egy normális temetést vagy szertartást sem kap. Mivel nem tartozik a katonasághoz bűnözőként bánnak vele. Mit ne mondjak elég kényelmes megoldás a kormány számára, ha akarnak tőlünk valamit, akkor katonák vagyunk, de ha bármi kisebb probléma is felmerül akkor alávaló bűnözőként emlegetnek. El kellene már dönteni minek is tekint minket a kormány. 
  A hideg, friss levegő megnyugtatott. Az álomból visszamaradt idegesség egész reggel kísért, de ez a tiszta, hideg levegő kisöpörte ezeket az érzelmeket. Gyönyörű az idő. Az ég kék, a nap ragyogóan süt, egy két bárányfelhő tova úszik az ég tengerén. A vizesblokk felé vettem az irányt egy perc nézelődés után. Vissza kell térnem a valóságba, most nem álmodozhatok, a helyzetem sajnos nem engedi meg. Visszafojtott lélegzettel léptem be a vizesblokkba. Felkapcsoltam a villanyt. Minden tiszta, a többiek alapos munkát végeztek. Mindent igyekztem gyorsan elvégezni. Minél kevesebb időt szeretnék idebent maradni. 
  Hihetetlenül gyorsan végeztem. Szinte futva mentem vissza a barakkhoz. A tegnapitól még most is kiráz a hideg. Időben elkészültem, sőt korábban is, mint a többiek. Kint az eget bámulva várakoztam. Most vajon milyen feladatot fogunk kapni? Újabb takarítás? Lassan már nem tudnak mit ránk sózni. Az épületek között kezdett el cikázni a tekintetem. Hirtelen megláttam egy robot-bogarat, amit Vritonnak neveztek. Ott sétált két épület között, hirtelen megállt eldőlt, rángatózni kezdett majd széthullot és eltűnt. Ezt néhány másodperc alatt. Vajon megint csak álmodom, vagy ez most a valóság? A szemem sarkában láttam valamit. Gyorsan odakaptam a fejemet. Természetesen semmi se volt ott. Mintha ködfüggönyt vettem volna észre. Eddig nem rágódtam az álmaimon, hiszen azok csak álmok semmi jelentésük nincsen. 
 - Szarul nézel ki. - jött mellém vigyori.
 - Volt már jobb éjszakám. - feleltem - Nem mintha te jobban néznél ki.
  Azután nem szóltunk egymáshoz. Ő is sápadt és karikásak a szemei. Leguggoltam és a falnak dőltem, ő állva maradt. Az őszi reggeleken nagyon csípős a levegő. Mivel már egy ideje kint vagyok az orrom és az arcom is kezd átfázni. Azonban nem érdekel jelenleg. Jól esik ez a hideg.
 - Ma valami más lesz. - szólalt meg hirtelen vigyori.
  Az arca egy pillanatra elkomorult, de csak egy pillanatra azután újra az az idegesítő mosoly terült el a képén.
 - Ha te mondod. - morogtam és újra az épületekre néztem. 
  Viszonylag sok idő eltelt már. Mindenki kint várakozott a barakk előtt, de tiszt vagy katona sehol. Történt volna valami? Kötve hiszem. Lehet csak megfeledkeztek rólunk. Őszintén szólva nem lepődnék meg. Hirtelen jelent meg a házak között, az aki mindig utasítgatni szokott minket. Az arca komor, de lehet csak fáradt még. 
 - Mindenki itt van? - kérdezte.
 - Igen. - jött mindenhonnan a felelet. 
  Körbe néztem, szerintem senkit se maradt bent a barakkban vagy a mosdóban. 
 - A kettő technikus és az egy laboros már elment, ugye? - nézett körbe. 
  Nem láttam őket, így esélyesnek tartottam. Az egyikük a félszemű, ennyit tudok. 
 - Rendben, akik hallják a nevüket kövessenek, a többiek pedig maradnak és rendbe teszik a barakkot.
  Eddig nem választottak szét minket csapatokra. Kíváncsi vagyok kik lesznek a listán és mégis mi alapján osztottak fel minket. Meg miért most hozzák ezt fel?
 - Aki hallja a nevét lépjen előre! Accern Litria, Adoc Tamran, Alm Theresa, Argio Bolor, Balan Kalia, Bourn Natan, Burson Kabadi, Celluz Lukan, Clim Attar, Conton Labnu, Dion Ange, Dui Affiz, Emreb Ikardum, Ersz Domek, Faluz Unoi.
  Betűrendbe hívott ki tizenöt embert, kevesebben maradtunk, mint amennyien elmennek. Sajnos se Litria, se Affiz nem marad és vigyori is elmegy, igaz vele nem beszéltem sokat, de érdekelne honnan tudta, hogy ma más lesz, mit eddig? De volt egy Alm nevű is, nem? Ők az egyik legbefolyásosabb család Polyrinben. Mégis hogyan került ide a gyerekeük? A katona elindult a hatalmas épület felé, ami az egész létesítmény közepén feküdt minket pedig otthagytak a barakk előtt. Gyorsan összeszámoltam hányan maradtunk. Tizenhárom fő, ebből négy lány velem együtt. Senki ismerős nem maradt. Végül bementem a barakkba és előkészítettem a takarításhoz szükséges eszközöket. Lassan mindenki beszállingózott. Így, hogy négyen voltunk sokkal nagyobbnak tűnt a szoba. A múltkori takarítás után nem koszoltunk össze semmit se nagyon, így sokkal hamarabb végeztünk, mint amire számítottunk. Egyre gyorsabbak vagyunk. Szerencsénkre még reggelihez is jutottunk. A többiekről semmi hírt sem kaptunk. Mivel reggeli után senki sem keresett fel bennünket újabb munkával a barakk környékén maradtunk. Semmi magyarázat, semmi információ. 
  Bementem a szobába és újra elővettem a mindenes zsákot. Ha jól emlékszem volt benne valami, ami akkor is megragadta a figyelmemet. Egy füzetet vettem elő és egy tollat. Miért adnak ilyet egy volt újságíró kezébe? Eddig semmi időm nem volt írni, most viszont annál több van. Gyorsan elkezdtem minden gondolatomat összegezni, majd végül papírra is vetetettem. Kezdtem a pontos helyünk nagyvonalas meghatározásával, már amennyi emlékem maradt az útról. Az itt lévőkről pár információval, mondjuk csak Affizról tudom pontosan hogyan került ide. A maradék három lány ugyanúgy a szobában volt. Akkor azt hiszem kezdhetem az információ gyűjtést. Gyorsan kérdéseket írtam össze, mégis mi alapján válogattak össze minket. Végül egyesével odamentem hozzájuk és beszélgetést kezdeményeztem. Ahogyan várható volt meglepődtek a hirtelen beszélhetnékemen, sőt eleinte még csak válaszolni se akartak. Végül hosszas csacsogás eredményként elkezdtek megnyílni nekem, meg egy részét felfedtem a tervemnek minek is kellenek ezek az adatok.
  Nos, akkor Habbin Fonia, tizenhét éves, alsó-közép rétegből származik, lopáson kapták rajta, a börtönben egy tesztet kellett írnia. Többet nem sikerült kihúznom belőle, pedig érdekelt volna a családi háttere.
  A következő Osor Tomma, tizennyolc éves, fodrásznak tanult. Nem mondta el, honnan származik, de sejtésem szerint közép-közép rétegből, ahonnan én is. Részt vett egy békés tüntetésen, ami hamar átfordult vandalizmusba, ahogy ő mondta "éppen kieresztették a gőzt, mikor megjelentek a rendőrök". Rongálással vitték be, bár azt mondta ő csak szemtanúja volt az egésznek nem csinált semmit. Valamelyest hiszek neki, hiszen könnyedén elveszítheti egy ilyen eset után a munkáját. Azt mondta még az őrizetben megiratták vele a tesztet, aztán már nem is engedték ki többé, csak mikor jött a busz. 
  A harmadik egyben utolsó lány, Kloron Hama,  alig pár szóval válaszolt nekem először, aztán meghallotta, hogy újságíró és azonnal feloldódott a társaságomban. Ő is alsó-közép rétegből származik, még csak tizenöt éves a szakiskolája utolsó évét végezte, műfordítónak tanult. Az iskolai lapnál dolgozott mikor egy politikai cikket adott ki. Pár héttel a cikk feltűnése után az iskola diákjai fellázadtak az iskolának az étkeztetése ellen, ami olyan volt, hogy a jegyek átalagától függöt valakinek az ételadagja. A felelőst nem találták meg azonnal, így a cikkírót vették elő, akinek alig volt köze az eseményekhez. A börtönben írta meg a tesztet. 
  Eddig keveset tudtam meg. Mindannyian a középrétegből származunk, ugyanúgy börtönbe kerültünk, Fonia okkal, a többieket meg csak egyszerűen bevitték. Azonban furcsa, hogy rongálás miatt Tommát bent is tartották. A tesztek időpontja is mindig változó volt. Menjek át a fiúkhoz és kérdezősködjek ott is? Több információm lenne, de nem biztos, hogy megérné. Miután a saját tapasztalataimat és az egész létesítmény rajzát megörökítettem a füzetben kinéztem az ablakon. Egy katona tart erre. Mögötte páran közülünk. Jobban mondva hárman. Csak ennyien végeztek? A többiek hol maradnak?
 - Jött egy katona. Szerintem jobb, ha kimegyünk. - fordultam a többiek felé.
  Ők is csak kinéztek az ablakon, majd kimentek. A fiúkhoz gyorsan bekopogtam. 
 - Itt egy katona. - mondtam majd én is kimentem.
  Egy lány és két srác tartott ide a katona mögött. Az egyik srác vigyori volt, de most ő is úgy néz ki, mint aki sokkot kapott. Mindhárman sápadtak. Mégis mit kellett tenniük, ami ilyen hatással volt rájuk? Litria és Affiz nincs itt. Talán egy későbbi turnusban jönnek. Amíg ideért a ksi csapat mindenki előkerült a barakkból. Vártuk a fejleményeket. 
  A katona megállt előttünk és hátrafordult. 
 - A mai nap pihenő, jelntkezzetek majd az ebédért. - utána visszafordult hozzánk - Ti pedig kövessetek!
  Azt hittem legalább majd megkérdezhetjük mi történt, de nem. Mentünk a katona után. A nagy épület felé haladtunk mi is. Kezdett összeszorulni a mellkasom. Ez nem jó előjel, itt valami bűzlik. Hárman jöttek vissza és több, mint tizen mentek el. Azt mondták nekünk még az első nap, hogy a számunk feleződni fog. A többiek meghaltak volna? Mi történt itt? Két ajtó van az épületnek a balszárnyán, a jobbon egy sincs. A hozzánk közelebbin mentünk be, de láttuk, hogy a másikon folyamatosan szállítanak valakiket hordágyon fehér lepellel eltakarva. Nem, ez nem jó. A többiek is látták a hordágyakon fekvő mozdulatlan testeket. Mindannyian megálltunk és néztünk. Ezek után azt szeretnék, ha magunktól mennénk be? Ezek őrültek. Hirtelen sikítást hallottunk bentről. A katona is megállt, de belátott a terembe.
 - Nyugtatót! Hozzátok a nyugtatót! - hallottunk egy férfi hangot.
  A lány folyamatosan sikított. A kíváncsiságom erősebb volt a félelmemnél és belestem mi történik odabent. Litria tombolt éppen sikított össze-vissza dobálta magát és bármihez ért karmolt, a saját arca is csupa karmolás nyom. A haját tépte aztán nekiment egy oszlopnak, de nem érdekelte tovább ment, mindent felborított, ha valaki hozzáért, arra rátámadt foggal és körömmel. Közben vagy motyogott, ordított vagy sikított. Hirtelen ledobta magát a földre és össze-vissza vetődött. A fejét és erősen beleverte a padlóba mire vérezni kezdett, pár körme véres, valamelyik leszakadt. Ekkor egy csomó katona rátérdelt és mozgásképtelenné tette, mire újra sikítani kezdett, de sokkal hangosabban, mint eddig. Aztán egy fehér köpenyes ürge egy akkora tűvel, mint a középső ujjam beadott neki valamit, mire ernyedten feküdt tovább a földön.
 - Vigyék a zártosztályra! - mondta a katonáknak, akik felemelték Litriát. 
  A torkomban gombóc keletkezett. Mi történt vele? Ő még nálam is sokkal összeszedettebb volt. Még emlékszem hogyan találkoztunk, az első beszélgetésünkre, az akkori Litria egyáltalán nem tükrözi a mostanit. Nincs az a pénz, amiért én ide bemennék. Folyamatosan Litriát néztem. Hirtelen hideg fémet éreztem az oldalamnál.
 - Indulás befelé! - mondta egy mogorva hang.
  Az a hideg fém puska cső. Teljesen bekerítettek minket a fegyveres őrök. Úgy tűnik rutinosan addig kerítettek be, míg lesokkolt minket a látvány. Talán nem mi lennénk az elsők, akiket felügyelnek? Végül minden szó nélkül engedelmeskedtem. Azért nem szeretnék golyót kapni és van olyan érzésem, hogy most tényleg megölnének, ha nem tenném, amit mondanak. Hama viszont annyira megijedt, hogy figyelmen kívül hagyva az utasítást megtorpant és kifutott az épületből. Amikor láttam, hogy emelik a fegyvert elkaptam a tekintetemet. Utána már csak a fülsüketítő fegyver ropogást hallottam. Végül odapillantottam. Hama élettelenül feküdt a földön, körülötte egyre nagyobb vértócsával. Éreztem, ahogy az összes vér kifut az arcomból. 
 - Indulás! Kövessétek! - jött az utasítás.
  Senki sem ellenkezett. Simán lelőttek egy tizenöt éves lányt. Nem pánikolhatok be, az nem segít semmin se. Igyekztem kizárni az élettelenül fekvő Hamát és az őrült Litriát a fejemből. Mivel sokszor láttam kemény helyzeteket valahogyan sikerült hamar megemésztenem őket. Minél kevesebb érzelmet és még kevesebb kérdést kell az emlékhez fűzni. Majd teljesen másra gondolni. Jelenleg azon kell törnöm a fejemet, hogyan éljem túl épelmével ezt az egészet. Ezekszerint a nagyobb csoportból hárman maradtak életben, vajon ebből mennyien fogják túlélni? Most már a legnagyobb szám is tizenkettő. De, ha a számokat figyelembe vesszük akkor szinte esély sincs mind a tizenkettőnknek túlélni. A belső térre kezdtem el figyelni. Mindenhol csövek és kábelek. Sok a köpenyes férfi és nő, na meg persze a katona. Egy keskeny folyosón megyünk éppen. Mindenhol kamera. Sok-sok ajtó mindkét oldalon. Hirtelen megállt a katona és kinyitott egy ajtót. 
  Egy tágas szobába érkeztünk. Fényes és középen egy hatalmas szerkezet áll, amiből kábelek lógnak ki. A terem kör alakú, a szélein székszerű gépek sorakoznak. Rosszabbul néz ki, mint egy fogorvosi szék és a fejnél valami gömb van, ami alulról nyitott. A gömbből is hihetetlenül sok drót jön ki. Ezen az íven nincs szék, csak tömör fal. A fal többi részén viszont üveg van, láthatunk egy csomó fehér ruhás ürgét, ahogyan ide-oda mászkálnak papírhalmokkal vagy éppen egy számítógépet bűvölnek és sokatmondóan bólogatnak. Tizenhét szék-kabin van a termben. Ezért választottak minket két csoportra. Hirtelen az egyik üveg mögött egy ismerős arcot láttam. Felállt egy papírért, ezért láttam meg az arcát egyébként egy gép előtt ült. Az a lány... Tuti egy barakkban vagyok vele, de nem tudom a nevét. Ők miért segítenek az ittenieknek, akik a többiek halálát okozták?! 
 - Mindenki válasszon egy széket és üljön bele! 
  Pár technikus is belépett utánunk a terembe. 
 - Te leszel az első. - bökött rám egy katona - Lódulj!
  Visszanéztem rá, de végül elindultam a legközelebbi szék felé. Nem szeretném, ha kilyuggatnának, ezért engedelmeskednem kell. Nem tetszik a szék. Az egyik technikus is velem jött. A gömbnek az első felét felhajtotta, így láthattam, hogy belül üreges. Magyarán ez rajta lesz a fejemen, az orromig ér. Aztán a csuklóknál és a bokáknál is kicsatolt valamit. Ekkor megálltam.
 - Azok mire kellenek? - kérdeztem, ugyanis nem lógott ki belőlük kábel. 
 - Kettős funkciót látnak el. - válaszolt - Nem tudsz kárt tenni a székben és majd kapcsolódni fognak a kesztyűben lévő érzékelőkhöz, amik majd a finommozgásban segítenek. 
  Értem mit mond, de mire céloz ezzel? Végül a mögöttem lévő katona egy morgása miatt inkább újra megmozdultam és beleültem a székbe. A kezeimet a karfára tettem, ahogyan a lábaimat is elrendeztem. A fejemet igyekzetem megfelelően a szerkentyűbe helyezni. 
 - Ezeket vedd fel. - nyújtott felém két kesztyűnek tűnő valamit. 
  De ez nem szövetből volt, hanem valamiféle ötvözetből készült. Ránézésre megmondom, hogy nagyon érzékeny szerkezet, apró csövek és drótok. Mintha az érhálózatot látnám. Az erekkel nem mennének semmire, akkor az idegeknek a helyzetét próbálták meg leutánozni? Óvatosan elvettem és felhúztam a kesztyűket. 
 - A kezedet a karfára. - mondta fagyosan. 
  Engedelmeskedtem. Rákattintotta a bilincs szerűséget, majd a kesztyűből kinyúló drótokat valahogy hozzá kötötte. A lábamra is rákattintotta azokat láncokat. Na most kezdek ideges lenni. Próbából kicsit megmozdította a végtagjaimat, hogy mégis mennyire nem engednek mozogni. Elég jól lekötnek, nincs elegendő helyem. Semmit se tudok tenni. 
 - Nyugodj le, lazítsd el a tested. - hallottam a fagyos hangot.
  Hát ez a környezet nem sokat segít ebben, de igyekeztem követni az utasításokat. Voltál már ennél rosszabb helyzetben is, szóval csak szokásosan. Amennyire tudtam ellazultam.
 - Ürítsd ki a fejedet. Majd fókuszálj valamire, ami rendíthetetlen számodra.
  Jó. Várj, mi? Ilyenekről hallottam, de a sikerhez minimum gyakorlásra lett volna szükség. A semmiből ukk, mukk, fukk nem tudok ilyet létrehozni. Meg kell tennem. A túlélésem függhet ettől. Újra vettem a lépéseket. Ellazítottam a testemet, majd mindentől megszabadítottam az elmémet. Igyekeztem egy szürkés-kék gömben elképzelni magamat, ami kizár mindent, emléket, érzelmet, köteléket. Mivel ilyet még soha az életben nem csináltam, magam próbáltam valahogy kitalálni az egészet. Egy rendíthetetlen dolog, ami sosem változik bármilyen is a körülmény. Hirtelen újra sok minden rohamozta meg az elmémet, de semelyik ötlet se tűnt az igazinak. Aztán találtam egyet. Újra a szürkés kék gömb, de most egy órával a közepén. Egy nagy falióra, sötétbarna, faragott kerettel, mely a tiszta üveget tartja, amin keresztül látni lehet a réz ingát, mely jobbra-balra lendül rendületlenül, a visszafogottan díszített kicsit kopottas réz inga lencsét, a fehér porcelán óralapot, melyen a számok feketével vannak gyöngyírással rajzolva, díszes, fekete nagy és kismutatóját, melyek fáradhatatlanul kergetik egymást a végtelen porcelánon. Akárhányszor láttam ezt az órát mindig mutatta az időt és sosem állt meg. Ennél biztosabb nincs az életben, erre az órára nem tudok máshogyan gondolni. 
 - Meg van. - mondtam. 
  Nem remegett meg egy pillanatra sem a kis világ, amit sebtiben létrehoztam. Mindent kizártam, egyedül az óra mozog. Szinte a szokásos kattogását is hallom. Érzékelem, hogy a technikus a szemem elé hajtja azt a valamit. Nem foglalkoztam vele, csak a szürkés, óra kattogástól hangos világra fókuszáltam. Lecsuktam a szememet, mert ha nyitva is lenne se látnék semmit. Furcsa sistergő és susogó hangokat kezdtem el hallani  majd megcsapta valamilyen szag az orromat. Nem, nem figyelhetek rá. Kékes szürke gömb és az óra. Csak a kattogás és az idő. 
 - Most már felkelhetsz! - hallottam egy lány hangot.
  Olyan mintha telefonon keresztül beszélne velem. 
 - Felkelhetek? - kérdeztem vissza - Eddig sem aludtam.
 - Alvás szakasznak hívjuk azt az állapotot mikor átkerült a tudatod egy része a Virtuális Térbe. - magyarázta tovább a lány - Kinyithatod a szemedet.
 - Hogy hova kerül a tudatom?! - azonnal meg akartam bizonyosodni a helyzetről.
  Tényleg máshol vagyok. Mintha páncél borítana engem. A fejemen egy sisak van, a szemem előtt pedig műanyag, ami az egész arcomat lefedi, mégsem párásodik pedig lélegzem. 
 - Elmagyaráznád mi történt? - kérdeztem fogcsikorgatva.
 - Előbb ellenőriznünk kell, hogy milyen a kapcsolatod. - felelte a lány - Mozdítsd meg a jobb karodat. 
  Felemeltem azt. Lassabb a mozgásom. Nehézkesebb és darabosabb. Az ujjaimat is megmozgattam, azok se rendesen mozdultak meg. Nem azonnal mozdulok. A lábamat is megmozdítottam, majd a lábujjaimat is, de azoknak a mozgását nem láttam. Mármint a lábam mozgott, de a lábujjaimról semmit se tudok. Óvatosan elfordítottam a fejemet. A látóköröm ugyanolyan széles, abban semmi se változott. 
 - Most már kaphatok magyarázatot? - kérdeztem.
 - Igen. Először is gartulálok sikeresen beléptél a Virtuális Térbe és egy stabil kapcsolatot tartasz fent. Ez sokaknak nem sikerül. Gondolom észrevetted, hogy a tested másmilyen.
 - Igen, mintha nem lélegeznék és lassabban reagálna a testem az agyam parancsaira.
 - Ez igaz, mert az nem a valódi tested. Az csak egy robot. Te irányítod az agyaddal, jobban mondva azokkal a parancsokkal, amiket a testednek szoktál adni. 
 - A valódi testem is megkapja ezeket az adatokat? - kérdeztem, mert eszembe jutott a bilincs, amihez a székhez rögzítettek. 
 - Csak a nyelés, légzés és egyéb létszükséges parancsokat kap meg a tested. De most be kell állítanom a látásodat.
 - Mit kell beállítanod?! 
 - A látásodat. - felelte nemes egyszerűséggel a lány - Az emberi test a Virtuális Térből keveset érzékel. Csak robotokkal tudjuk felmérni az ott lévő környezetet, a Virtuális Tér ugyanis megzavar minden élőt. Pontosan nem tudjuk az okát, ezért csak robotok tudnak odabent szabadon mozogni. Azonban az általuk adott képeket az emberi agy másként dolgozza fel. Mármint itt nagyon sok a délibáb, szóval lehet még robotként is úgy látod, mintha lenne ott valami, de valójában nincs ott semmi. Ezeket a délibábokat ki kell szűrnünk a látásodból.
 - Elmagyaráznád érthetően? 
 - Egy emberek által készített képet fogsz látni. Egy nem valóságos környezetet.
 - Akkor honnan tudom, hogy szakadék vagy hegy van éppen előttem? 
 - A Virtuális Térben ilyenek nincsenek. - válaszolt kissé lekezelően, mintha ezt tudnom kellene - De az álatlunk készített grafikát természetesen a Virtuális Tér környezetéhez igazítottuk. Talán jobban megérted, ha így magyarázom. Tudod milyenek a számítógépes játékok? 
 - Nem? - feleltem bizonytalanul.
 - Ha azokat lecsupaszítanánk, magyarán eltörölnénk a grafikát csak kódokat és programokat látnánk. A grafika segít megérteni mit is kell tenned a játékban anélkül, hogy meg lenne a kellő informatikai ismereted. 
 - Értem. - mondtam - Elkezdett változni a látásom. Most már nem csak szürkeséget látok. 
 - A grafika egyszerű lesz. - mondta a lány - Előre szólok, nem a valódi világot fogod látni. 
 - Rendben. - mondtam, úgy sincs más lehetőségem.
  Először hirtelen minden fekte lett, majdnem megszólaltam, de ekkor egy kék négyzetháló jelent meg a talajon. Kirajzolva minden egyenetlenséget falat, vagy tudom is én micsodát. Aztán a kék négyzetrács elkezdett kitöltődni kék színnel és annak az árnyalataival. Minden kék, fekete vagy szürke. Az ég teljesen fekete, a talaj szürkés-kék por. Előttem egy hasonló gömb van, mint amit a terembe láttam, élénk kék színű az itteni. Körülöttem egy hatalmas fal húzódik, ami halvány kék. A szemem kezd megfájdulni ettől, mintha minden rikítana. 
 - Nem lehetne tompább színeket használni? - kérdeztem. 
 - Mindig próbálkozunk, de az érzékelések közül a látást a legnehezebb lemásolni. Eddig ez működik a legjobban, de természetesen mindig igyekszünk fejlődni. De akkor állítok a kontrasztokon. 
  Jobb lett, az ég sem már tömény feket, hanem sötét szürke és már semmi sem rikít annyira, hogy elolvadjon tőle a szemem. 
 - Így jobb?
 - Sokkal. - kezdek hozzászokni ehhez a furcsa kék világhoz - A többiek is ugyanezt fogják látni?
 - Igen. Hátrányban lennénk, ha mindannyian különbözően látnátok. Bár már próbálkoztunk vele, ugyanis a színek mindenkire máshogyan hatnak, akik nagyon nem képesek elviselni a kéket, azoknak állítunk a látsásán, de eddig ez az egyik legkompatibilisebb szín. 
 - Aha. - ennyi sikerült kinyögnöm. 
 - Hozzád küldöm a Programokat. 
 - A miket?
 - Az ottani kiképzőtöket. Ne ijedjetek meg a kinézetüktől, ők is robotok, csak éppen mesterséges intelligenciák. 
 - Ha vannak ilyenek idebent, akkor minek kellenek az emberek?
 - Csak ezt a kettőt sikerült létrehozni. Utána feloszlatták a kutatócsapatot és nem tudták lemásolni a munkájukat. Örülj, hogy legalább nem vaktában kell mindent csinálnod. 
 - A többiek? - kérdeztem.
 - A legtöbb robot a tárolóban van. A tiéd azért volt itt kint, mert az előző irányítója már nem tudta visszavinni a helyére. 
 - Miért nem? - lehet nem kellett volna megkérdeznem.
 - Sérült a kapcsolata. - ennyi volt a felelet - A többiek. Nos, eddig veled együtt négyen próbálkoztak az átjutással. Eddig egyedül te jártál sikerrel.
 - Ez hogyan lehetséges?! Mi történt a többiekkel? - akadtam ki.
 - Mindig igyekszünk szűrni azokat, akik képesek lehetnek az utazásra a Virtuális Térbe. Nagyon kevesek képesek rá, ezért akiben van egy kicsi potenciál, vele próbálkozunk. Még nincs elég adatunk a további szűrésekhez. 
 - Akkor ők nem azt csinálták, amit mondtak nekik? - értetlenkedtem.
 - Nem mindenkinél az a megfelelő módszer. Most valakinek szintén sikerült az átjutás. Fordulj meg, ott van a tároló.
  Tettem, amit mondott. Tényleg ott volt valami. Egy állvány szerűség, amiken élettelen robotok sorakoztak. Az egyiknek a feje megmozdult és halványan világítani kezdett. Vajon én is így nézek ki? Nem látom az arcát, de jobban szemügyre tudom venni a testet, amiben jelenleg én is vagyok. Hirtelen az egyik robot felemelte a fejét mire kissé hátréhőköltem. 
 - Nem kell berezelni. Csak egy csapattársad. Végre egy, aki átjutott rajtad kívül. 
  Erre nem mondtam inkább semmit. 
 - Kérlek emeld fel a karjaidat. - mondta - Szeretném, ha jobban irányítni tudnád a robotot. 
  Tettem, amit kért. Először a karjaimat, majd a lábaimat végül a fejemet is mozgattam. A végére már nem volt olyan darabos a mozgásom, mint eddig. Közben a másik átjutott is elkezdte a kalibrálást. Hirtelen még egy robotnak világítani kezdett a sisakja.
 - Még valaki átjutott? - kérdeztem.
 - Igen. Eddig hárman buktak el és hárman jutottak át. Egész jó arány. Volt már rosszabb is. 
 - Ühüm. Hogy hívnak? - kérdeztem hirtelen.
 - Miért érdekel?
 - Nos, ahogyan észrevettem te segítesz nekem itt folyamatosan. Magyarán folyamatosan megfigyelés alatt tartasz és beszélünk. Legalább a nevedet szeretném tudni, hogy mit mondjak, ha valami baj van. 
 - Nincs szükséged a nevemre. Csak egyszerűen mondd ha bármi baj van, mindent hallok. Most beállítjuk a hallásodat és a beszédedet, most ugyanis hiába beszélsz a többiek nem hallanak. 
  Hirtelen két másik alak is megjelent. Másként festettek a robotok, mint amiben benne vagyok. 
 - Pont időben érkeztek. - szólalt meg a lány.
 - Ők a... - gondolkodtam el - a Programok? 
 - Igen, és most beállítjuk a hangodat és a hallásodat. 
  Míg ezt állítgatta én addig jobban körülnéztem. Elég sivár a táj. Középen van az a kék gömb. Minket falak vesznek körbe, de a terület kisebb, mint a valóságban lévő bázis területe. A gömb környékén vannak oszolpra hasonlító építmények, melyeknek semmi hasznát nem látom. Van ez a tároló, ahol az üres robotok állnak és távolabb az egyik fal mentén egy másik fajta tárolót vettem észre, amit nagy eséllyel a két Program használ. 
  Végül hatan voltunk bent a Virtuális Térben. A többiek nem jutottak át. 
 - Mi történik azzal, aki nem jut át? - kérdeztem, mikor túl voltam a döbbeneten, amit a kis létszámunk okozott. 
 - Több dolog is történhet. - kezdte a lány - Elveszíti a gondolkodás képességét és élete végéig egy kórházi ágyhoz és gépekhez lesz kötve. Esetleg az elméje eljutott az Virtuális Térbe, de nem bírta a terhelést és azonnal visszatért volna a testbe, de közben megsérült, ennek következtében az alany megőrül. 
 "Alany" ezen megakadt a fülem. Szóval csak kísérleti patkányok vagyunk. Nem szóltam közbe, figyelmesen hallgattam csak a hasam kezdett el közben bukfenceket hányni.
 - A leggyakoribb, hogy eléri a Virtuális Teret, de nem képes ahhoz igazodni, és szertefoszlik, esetleg bent ragad és elenyészik. Ekkor a test az elmével együtt meghal. 
 - Értem. - nyögtem.
  Az utolsó emberre várunk, akinek még mindig állítják a robotot az elméjéhez. Eszembe jutott még egy kérdés.
 - Szóval, ha itt elpusztul a robot testünk akkor az elménk is elpusztul? 
 - Nem feltétlenül. Itt bent látjuk mennyire sérültek meg a robotok, ha nagy a sérülés a robotban és a helyzet folyamatosan rosszabbodik, akkor ha időben reagálunk akkor az elme még vissza tud térni nagy sérülés szerzés nélkül, de nehéz jókor reagálni. Nagyon ritkán történik meg, de lehetséges, hogy hiába semmisítik meg a robotot az elme nem fogja fel halálként és visszatér az eredeti testébe. Szóval van esély a túlélésre. 
 - Egyre inkább úgy hangzik nekem, mint egy játék. - morogtam véletlenül hangosan. 
  De többen maradtunk, mint az első csoportból. Ezt jó jelnek veszem. Szóval az itt lévők mind tudtak alkalmazkodni. A két idegen kinézetű robotnak más a magassága. Lehet személyre szabták? 
 - Mi...vagyunk...az...itteni...tanáraitok. - szólalt meg a magasabb gépi hangon - Program1... vagyok, ő pedig... Program2. Megpróbálunk... életben tartani... titeket.
  Valamiért szünetekkel beszélt, lehet a beszédüket nem sikerült teljesen kifejleszteni. Szóval itt életben kell minket tartani. Ekkor Program1 felemelte a jobb kezét, amin volt egy gomb. Megnyomta azt és egy hatalmas penge jött ki abból a karjából. 
 - Álljatok egymástól távolabb. - szólalt meg Program2 is. 
  Ő sokkal folyékonyabban beszélt, mint a másik. Nem mellesleg női hangja van. Távolabb mentünk, hogy ne szúrjuk le egymást azonnal. Mikor kellő távolságban voltam megkerestem magamon azt a gombot. Ekkor jöttem rá mi értelme is van a kézfejem felett lévő tárolószerűségnek. Megnyomtam a gombot és nagyon gyorsan kiugrott a penge a helyéről. Kicsit még hátráltam is annyira meglepődtem még a kezemet is hátrébb lökte. 
 - Ez akár... megmenthet. Közelharcban... nagyon... hasznos. - mondta tovább Program1. 
  Program2 elment Program1 mellett közben hozzáért. Úgy helyezkedett, hogy mindenki rálásson. 
 - Ez csak másodlagos fegyver, az elsődleges az lőfegyver, de annak a használata előtt az alapokat kell elasjátítanotok. Ha valami hasonló fegyvert tudtok is használni a valóságban, akkor is mindent előről kell kezdenetek, mert itt a penge a karotokhoz van rögzítve, mondhatni az alkarotok van meghosszabbítva, ezért teljesen máshogyan kell forgatni, mint valamit, amit kézbe vesztek. - magyarázott Program2.
  Nekem mindegy, a valóságban sem tudtam fegyvert használni. Mondjuk ennek az elhelyezése a karunkon, van előnye, de hátránya is bőven akad. Biztosan nem ejtjük el, vagy verik ki a kezünkből, de fogást nem válthatunk rajta és nem olyan mozgékony a penge. Óvatosan jobbra, majd balra mozdítottam végül szúrtam vele. Nem lassította le a mozgásomat, vagy csak nem vettem észre, de emiatt jobban kell figyelnem, mivel nem érzem a súlyát előfordulahtnak balesetek. 
 - Visszatolni úgy kell, hogy újra megnyomjátok a gombot, majd egy kemény tárgynak nyomjátok óvatosan a pengét, ami így visszacsúszik a helyére. - mondta Program2.
  Miközben ő beszélt a másik be is mutatta hogyan kell csinálni. Megnyomtam a gombot, majd a földnek szegezve a hegyét visszacsúsztattam a helyére a pengét.
 - Ha véletlenül harc közben benyomódik a gomb, akkor mihez kezdjünk? - kérdezte egy srác. 
  Neki is gépi hangja volt, vagy legalább is, mintha telefonon keresztül beszélne. Nem jut eszembe a neve. 
 - Akkor... nyomd.. meg... újra. - válaszolt neki Program1.
 - Első alkalomnak ennyi elég is. - szólalt meg váratlanul Program2 - A technikusok segítenek a visszamenetelben. 
  Ennyi lett volna? Mondjuk sokan nem jutottak át. Azt mondta nagy megterhelés az elmének, és aki ezt nem bírja az meghal, megőrül vagy szobanövény lesz. Lehet még életben szeretnének egy kicsit tartani, minket "alanyokat". 
 - Azt mondták a Programok, hogy menjünk vissza. - szólaltam meg.
 - Előtte vidd vissza a helyére a robotot. - jött a felelet.
  A többiek is elkezdtek visszamenni a tárolóba. Végül beálltam egy üres helyre. Valami a hátamra csatlakozott, mert kicsit előrelökött, majd visszarántott. 
 - Egyszerű, tedd ugyanazt, mint amikor át lettél küldve. Szólj, ha áthozhatlak.
  Becsuktam a szememet, mert a virító kék környezet nem segít. Szürkés kék burok, benne a régi óra, én ahogy ülök és nézem azt. A halk kattogás és az inga egyenletes mozgása. Teljesen átadtam magamat ennek a kettőnek.
 - Kész. - mondtam.
  Közben a burkot fentartottam és figyeltem azt a gyönyörű órát, aminek a kattogását a mai napig könnyedén fel tudom idézni. Arra lettem figyelmes, hogy érzem, ahogyan mozog a mellkasom, emelkedik és süllyed. Megmozdítottam a kezeimet, de azok még mindig le vannak bilincselve. Végül kinyitottam a szememet, de még rajtam van az a fura gömb, így alig láttam valamit.
 - A harminckettes alany megérkezett. - hallottam recsegve egy hangosbemondóból. 
  Harminckettes alany? Az biztosan én vagyok, hisz ezt a számot kaptam. Valaki mellém lépett hallottam, és elkezdett megszabadítani a bilincsektől.
 - A huszonhetes alany megbukott, a testét kérem szállítsák el. - szólalt meg újra a hangos bemondó.
  A visszaútba is bele lehet halni?! Erről nem szóltak! Igaz sok minden másról sem szóltak. 
 - A huszonkilences alany megérkezett. 
 - A huszonegyes alany megérkezett.
 - A tizenhetes alany megérkezett.
 - A tizenkilences alany részben érkezett meg. Kérem fokozott óvatossággal kezeljék a helyzetet. 
  Az utolsó négy bemondást már felülve a székben hallgattam végig. A hatból négyen tértünk vissza. Egy srácot emeltek ki élettelenül a székből, ő lehetett a huszonhetes alany. Hirtelen éles sikítás zavarta meg a gépi csippanások monoton hangját. Lehet ez az utó hatása a Virtuális Térnek, de nagyon élesnek hallottam a sikolyt és azonnal a fülemre tapasztottam a kezemet. A többiek is ezt tették, akik minden gond nélkül érkeztek meg. A sikoly felé néztem. Fonia adta ki magából ezt a velőt rázó sikolyt. Szóval ő a tizenkilences alany. 
 - A többi alany kérem hagyja el a helyiséget. Még egy vizsgálaton részt kell venniük. - hallatszódott a hangosbemondóból, mely túlkiabálta a lányt. A katonák, akik a rendre figyeltek hamar mellettünk termettek és gyorsan mindannyiunkat kilökdöstek az ajtón. A folyosón nem a kijárat felé mentünk, hanem a vele ellentétes irányba. Megálltunk egy ajtó előtt.
 - A lány megy be elsőként. - mondta az őr. 
  Kopgtatott, majd egy halk "Szabad!" után már be is lökött a terembe, majd rám csukta az ajtót. Egy idősebb férfi ült az asztala mögött. A szobában minden fehér. De nincs egy ablak sem, csak egy hidegfényű lámpa, ami miatt az egész helyiségtől kiráz a hideg. A férfi sem tűnik bizalomgerjesztőnek, alapesetben vágtam volna egy grimaszt, de emlékezvén mi történt akkor, mikor bejöttünk inkább visszafogtam magamat. 
 - Mi a neved és a számod? - kérdezte.
 - Toloren Emphra, harminckettő.
 - Hm. Megtaláltam. Tegnap voltál pszichológusnál, mert te találtad meg az öngyilkosság áldozatát, igaz?
 - Igen. 
  Csak hümmögött egyet. 
 - Gyere közelebb. Megnézzük minden rendben van-e.
  Felállt és kijött az asztal elé, ahol két szék volt. Mindenféle eszköz volt elő véve, vérnyomásmérő, lázmérő és egy sztetoszkóp a nyakban. Szóval olyan mérés lesz, mint amit az iskolában szokott évente egyszer elvégezni az orvos. 
 - A vérnyomás kicsit magas, de ez itt eléggé átlagos főleg az első út után. A testhőmérséklet is átlagos. Kérlek vedd le a felsődet, majd lélegezz mélyeket. 
  Tettem, amit mondott. Utána még lemérte a súlyomat, megvizsgálta a hallásomat és a látásomat is. 
 - Ahogyan látom semmi negatív következménye nem lett az utazásnak. Az érzékelésed nem lett jobb, mikor visszaértél?
 - De. - feleltem bizonytalanul.
 - Nos, ez gyakran megesik. Egy kis idő és újra minden normális lesz. Hányan vagytok? 
 - Velem együtt négyen.
 - Hívd be a következőt.
 - Rendben.
  Kimentem a teremből. Az egyik srác azonnal bement. Az őr folyamatosan figyelt minket. Egyszer rámutatott az egyik srácra.
 - Te mész következőnek!
  Erre csak bólintott egyet. Ahogyan láttam Alstrom ment be, a bokszoló. Szóval ő is túlélte az egészet. Nem szólaltunk meg az őr közelében. Mondjuk úgy sem volt semmi mondandónk. Tizenhárman jöttük ide, de csak tizenketten jutottunk be abba a fura szobába. Utána hatan jutottunk át a Virtuális Térbe, majd csak négyen tértünk onnan vissza. Tizenháromból négyen maradtunk. Kilenc embert vesztettünk el. Az előző csapat még többet. Onnan hárman jöttek vissza, és nagyobb volt a csoport létszám. Akkor tényleg erre utalt a megérkezésünkkor a tiszt. Bár kevés személlyel építettem ki kapcsolatot, de attól még lesúlyt mindannyiuk halála, hiszen attól még együtt szenvedtünk ebben a táborban. Mondhatni akaratlanul is bajtársakként kezeltem őket. Éreztem, ahogyan a gombóc elkezd növekedni a torkomban. Ez csak sírásnál jön elő. Nem, most nem sírhatok. Nem mutathatok gyengeséget. A fene vigyel el a szívemet, már meg kellett volna edződnie. Igyekeztem elbambulni és mindent kizárni a fejemből. Csak a semmi legyen benne. Így sikerült visszafojtnom a sírást. Bár emiatt biztosan úgy nézek ki, mint egy élőhalott. Bamba kép, lassabb mozgás, sápadt ábrázat. 
  Végül visszamentünk a barakkhoz. Egyáltalán nem beszéltünk. Még csak feladatot sem kaptunk. Bementem a szobába. Kiderült az ebédről lecsúsztunk, majd vacsorát fogunk kapni. Nem mintha a gyomrom most meg tudna bírkózni bármiféle étellel. A szobában ketten tengődtünk. Egymásra néztünk, végül elszakítottam róla a tekintetemet és felmásztam az ágyamba. Néztem a plafont miközben engedtem a késztetésnek és szabadjára engedtem a könnyeimet. Felidéztem az emlékeimet Affizzal és Litriával. Majd végül elhessegettem őket. Csak ennyit adhatok most nekik, se erőm se időm nincs nagyobb végtisztességgel szolgálni nekik. Ezek után is csak néztem a plafont és gondolkodtam a mai napról. A Virtuális Térről, a Programokról, az átjutásról, a börtön töltelékekből összetákolt csapatról és egyebekről, amikre nem találtam teljesen magyarázatot. 
  Egy-kettőre már van válasz. Például a börtön töltelékre. Ugyanis irattak velünk egy tesztet, azzal lehet azt nézték meg, hogy alkamasak vagyunk-e belépni a Virtuális Térbe. Aztán inkább senkiken kísérleteznek, mint katonának készülő párthoz közel álló személyeken. Hirtelen nyílt az ajtó. Bejött egy újabb lány. Ő szokott reggel elmenni. Őt képzik technikusnak. Bizonyára ezért van még életben. Tíz lányból hárman maradtunk, és még egy hét sem telt el.