7. fejezet - Látni akarom!

   Megint hajnalban keltünk és takarítást is kaptunk. A tiszti mosdó újra eltömődött. Miért tömődik el állandóan? Akkorát szarnak, hogy nem fér át a csövön?! Miközben takarítottunk átvillant valami a fejemen. Szerencsére még nem vitték el a technikusokat, ők is velünk takarítanak. 
 - Valaki nem tudja mi történik azokkal, akik megőrülnek, de nem halnak meg? - kérdeztem hirtelen, megzavarva a közénk telepedő csendet. 
  A kérdésre mindenki felnézett. Úgy tűnik nem gondolkodtak el ezen. 
 - Mivel nem mondták el kik őrültek meg és kik haltak meg, de mindenki cuccát össze kellett csomagolnunk, szerintem hamar meghalnak az őrültek is. Ne is reménykedj. - támaszkodott meg a felmosóján Natan.
 - Nem mintha tőled kérdeztem volna. - feleltem.
 - Akkor kitől várod a választ? Mégis ki tudhatná biztosan a katonákon kívül, akik semmit se árulnak el nekünk? - tette fel jogosan a kérdést.
  Figyelmen kívül hagytam, majd megkerestem a szememmel a három technikust. 
 - Ti technikusok vagytok, nincs valami rálátásotok a dolgokra? 
 - Mi ketten az informatikusokhoz vagyunk beosztva. - mondta érzelemmentesen a szemüveges lány, aki a mellette takarító fiúra bökött.
 - Nem tudom mi történik velük, de szoktam látni őket. - szólalt meg a bebugyolált fiú - Abban az épületben tartják őket, ahová el szoktak vinni engem reggelenként. Annyit tudok biztosra, akit elvezetnek onnan, őt többé nem látom. 
 - Litria még ott van? - kérdeztem azonnal.
 - Litria? - nézett rám kérdőn - Ő ki?
 - Barna hajú lány. - kezdtem a személy leírást.
 - A számát mondd ne a kinézetéd. - vágott közbe.
 - Egyes. - vágtam rá kapásból.
 - Ő még él. - mondta majd folytatta a takarítást. 
  Látni akarom őt! Ez volt az első gondolatom róla. Utána pedig, biztos jó öltet ez? Biztosan nem ismerne fel hiszen megőrült. Hirtelen nagyon elbizonytalanodtam vele kapcsolatban. Kivertem gyorsan a bizonytalanságot és elhatároztam magamat. Látni akarom még utoljára. Majd beszélnem kell egy katonával erről. 
 - Köszönöm. - mondtam némi hallgatás után. 
  A srác nem is figyelt rám. Tovább folyt csendben a takarítás. Hogyan juthatnék be oda? Érdemes megpróbálni? Körülnéztem. Natan figyelt engem. Már a nézéséből tudtam mit akart. Végül megráztam a fejemet. Nem keverek szükségtelen bajt. Ennek hamarabb eszembe kellett volna jutnia, és akkor talán beszélhettem volna erről Vekkerrel, hiszen ő az egyetlen, aki valamelyest szimpatizál velünk. Mást kell megkérdeznem. Vajon ki lenne hajlandó válaszolni nekem? A tanár? Lehet ő a legesélyesebb. Egy ártatlan kérdéssel csak nem sodrok senkit se veszélybe, ugye? 
  Miután végeztünk szerencsére még eljutottunk az étkezőbe reggelizni. Úgy látszik legalább az éheztetést nem akarják hosszú távon bevezetni nálunk. Miután végeztünk és elhagytuk az étkezőt már azonnal várt ránk a következő feladat. Több katona fegyverrel várt ránk az étkező előtt. 
 - Kövessetek! - adta ki az elől álló a parancsot. 
  Hallagttunk rájuk. Fegyverrel a kezükben nagyon meggyőzőek. Mellette még van a tudat miszerint, ha nem engedelmeskedünk gond nélkül lelőnek, ezt már bizonyították így egy mukk nélkül tettem, amit mondtak. Ebből arra következtetek ma újra meglátogatjuk azt a furcsa kék világot. 
  A sejtésem beigazólódott. Afelé a nagy épület felé tereltek bennünket. Most is sok katona van errefelé. Nem bíznak semmit se a véletlenre, vagy éppen ránk. Bár már voltunk itt mindenki ideges közülünk. Egyszer sikerült az átjutás, de másodszorra és harmadszorra is sikerülni fog? Ha hibázunk akkor megőrülünk vagy meghalunk. Na itt nem babra megy a játék megfutamodni pedig nem lehet. Nem hagynak nekünk sok választási lehetőséget. 
  Egyszer már sikerült, csak ugyanazt kell csinálnom, mint előzőleg. Nem bukhatok el! Nem tűnhetek el nyomtalanul! Egyre keveseb fiatal lázadozik Polyrin elnyomó rendszere ellen, mert aki egy kicsit is gyanús, azt elviszik. És ők ezzel a félelemmel akarnak mindenkit sakkban tartani, de ha egyszerre mindenkit lecsuknak, akkor mégis mit érnek el vele? Semmit. A nép szavát nem lehet örökké elnyomni. 
  Beléptünk az épületbe, ami ugyanolyan komor maradt. Még élesen él bennem a kép az őrült Litriáról. Nem, most nem vonhatja el a figyelmemet. Bárhogy is, attól még kiráz a hideg ettől a helytől. A többiek se reagáltak jobban nálam. Páran a padlót figyelték árgus szemekkel mások előre meredtek, de minden neszre vagy zajra kissé összerezzentek, mások ide-oda nézegetéssel próbálták leplezni az idegességüket. A katonákon nem látszott semmi érzelem, mondjuk nem nekik kell beülniük abba a feltúrbózott fogorvosi székbe. 
  Újra ez a szuper keskeny folyosó. A szívem egyre hevesebben ver. Nem, nem pánikolok be. Most nem lehet. Nagy levegőket vettem és igyekeztem elterelni a gondolataimat azokról a halálesetekről, amik itt történtek. Csak semmi érzelem és múlt. Csak a jelen. Ez egy nyüzsgő, komor létesítmény, se több se kevesebb, nem kell túl sokat gondolni róla. 
  Beértünk a nagy terembe. Minden ugyanolyan, mint elsőre. Hirtelen mégis kékes fényeket kezdtem látni, mintha a Virtuális Térben lennék, de pislogtam párat, mire újra csak a fehér szoba maradt és a kék szín eltűnt. Biztos csak a sokk hatására történt, felejtettem el azonnal az esetet. Éltem a választás jogával és amellé a gép mellé léptem, amit először is használtam. Jobb biztosra menni, múltkor bevált és működött, szóval inkább itt maradok. A többiek is kiválasztottak egy-egy gépet, majd jöttek a technikusok, hogy segítsenek beülni. Ez a legrosszabb része az egésznek, mert ilyenkor még meg is láncolnak, ami nem segít a nyugodt környezet megteremtésében.
 - Csináld azt, mint legutóbb. - mondta a technikus. 
  Kösz, a segítséget. Lehunytam a szememet és létre hoztam a burkot az órával. Egyenletes kattogás, szürkés kék gömb, melyben egyedül ülök. Nyugodt, monoton környezet. 
 - Az átjutás sikeres! - hallottam ugyanazt a lány hangot, mint a múltkor.
 - Újra te lettél a segítőm? - kérdeztem
 - Igen, hiszen ugyanabban a székben vagy. - felelte - Akkor kezdjük is a kalibrálást, bár a múltkori átjutásod alatti adatokat elmentettem, jobb, ha megnézzük minden rendben lesz-e így. 
  Kicsit változtatni kellett a múltkori beállításokon. Nem sokat, tényleg. A kontrasztot a színek között, a mozgásomon egy kicsit és ennyi. Most a tárolóban ébredtem. A többiek is gond nélkül átjutottak. Amint végeztek mindenkinek a finomhangolásán már küldték is hozzánk a Programokat. Az akadós beszédűt, meg az alacsonyat. Kicsit távolabb mentem a többiektől. Szerintem újra a késekkel fogunk bajlódni, és nem szeretném, ha valaki miattam sérülne meg. Úgy látszik többen hasonlóan gondolkodtak hozzám, mert páran szintén távolabb húzódtak a többiektől. A két Program hamarosan megjelent. 
 - Örülök az újbóli viszontlátásnak. - szólalt meg az alacsonyabbik.
  Erre nem válaszoltunk semmit. Azonban nem zavarta a csöndességünk. Vajon mennyi érzelme van egy mesterségesen létrehozott intelligenciának? Mit tud, mit nem? Tényleg tudni fogunk tanulni tőlük? 
 - A múltkor megmutattuk mindenkinek hol vannak a tőrök. Vegyétek elő azokat. 
  A magasabb erre azonnal kipattintotta a karjából. A karjaimra néztem. Mindkettőn vannak gombok, de csak a jobb oldalin van ház, amiben tartózkódhat a penge. A jobb karomon lévő gombot nyomtam meg, mire az én tőröm is előugrott. Most is hátralökte a karomat. 
 - Normális az, ha nem érzem a tőr súlyát? - kérdeztem a segítőmtől.
 - Mindjárt beállítom. Mivel robotok vagytok más az érzékelésetek, így nehéz átadni milyen is egy tárgy súlya. Nem lesz teljesen tökéletes, ezért is kell gyakorolnotok. 
  Aha, szóval a szemünkön és a fülünkön kívül nincs más érzékelési lehetőségünk. Ez nem könnyíti meg a helyzetet. Egy nagyot lendítettem a pengével mire a robot megdőlt, így gyorsan kitámasztottam. 
 - Mindig... figyeljetek... az egyensúlyra. - szólalt meg a magasabb Program mikor látta az akciómat. 
  Hogyan lehet rá figyelni, ha nem érezzük semminek sem a súlyát, sőt még a saját súlyunkat sem?! 
 - Folyamatosan legyetek alapállásban, ha kint van a penge. - helyesbített a kisebb Program - Így ni. 
  Erre terpeszbe állt, majd enyhén berogyasztotta a térdeit. Aztán meglendítette a kezét, mitha valamit ketté szeretne éppen vágni. Egy pillanatra sem ingott meg. Utánoztam a beállását, aztán meglendítettem a karomat mire majdnem orra estem, de nem csak én billentem meg. Így meg nem mondom ki melyik robotban van, de páran stabilan maradtak. Az egyik tőlem jóval távolabbi társam maradt a legstabilabban, sőt ő még pózt is váltott még sem billent ki. Biztosan ő Alstrom a bokszoló. Mi többiek folyamatosan ingadoztunk. Nem találtam a megfelelő beállást. Talán pont ezért nem jártam semmilyen sportra. 
 - Rossz a beállásod. - szólalt meg mellettem hirtelen a kisebbik robot. 
  Nagyon megijedtem a hirtelen hangtól, ezért miközben fordultam ösztönösen lendítettem a kezemet. Az még csak hagyján, hogy majdnem levágtam a Program fejét, de kibillentem az egyensúlyomból és háttal tompítottam. Már vártam a fájdalmat, de semmi sem történt. 
 - Hé, figyelj jobban a robotra! Nem olyan könnyű a javítása! - kiabált rám a segítőm.
 - Bocsánat. - motyogtam.
  A kisebbik Program csak azért nem sérült meg, mert könnyedén kivédte az ösztönös csapásom. Felálltam vele szembe. 
 - Bocsánat. - mondtam neki is, hiszen azért majdnem lefejeztem őt.
 - Rosszul helyezed el a lábaidat. - felelte nekem.
  Szerintem elfogadta a bocsánat kérésemet. Vagy ki tudja. Azonban biztos nem zavartatja magát. 
 - Állj terpeszbe és rogyassz! - utasított.
  Tettem amit mondott, felvettem a szaró galamb pózt. Mögém került és beletérdelt a hajlatomba mire még jobban rogyasztanom kellett. Aztán a bal lábamat előrébb helyezte. Most úgy nézhetek ki, mint aki éppen helyből akarna startolni. Csak ahhoz a lábaim túlságosan széles és mély terpeszben vannak. 
 - Most lendítsd meg a tőrödet! - adta ki a végső parancsot.
  Tettem ahogy mondott. Éreztem, hogy az elől lévő bal lábamra terheltem a suhintás alatt. A Program csak bólintott majd tovább ment. Rendben, ez meg van, de most mihez kezdjek? Gyakoroljak még? Rendben akkor suhintok még párat, bár biztosan nem veszem majd hasznát a harcban ezeknek a semmire se jó hadonászásoknak. 
 - Ki... kell... tapasztalnotok. Milyen... mozgásnál... mire... kell... figyelni... hogy... pontosan... hova... terhelsz. - magyarázott a magasabb, így kiegészítve az alacsonyabbat. 
  Aha, szóval minden mozdulatnál máshova terhelek és úgy kell alkalmazkodnia hozzá az állásomnak. Akkor nézzük. Előre szúrok, most jobban terhelek a bal lábamra, míg a jobbal tartom egyensúlyban a testemet. Kicsit változtattam az állásomon, majd újra szúrtam. Egészen addig ismételgettem, míg meg nem találtam a megfelelő beállást. Most a szúrással végeztem jöhet a vágás vagy suhintás. Itt az előbbi beállásommal majdnem eldőltem, mint egy rönk. Szélesebb terpesz kell a nagyobb stabilitás érdekében. A többiek is próbálgatták magukat. Csak Alstrom unatkozott látványosan. Persze megértem, ő elismert sportoló volt még külföldön is. Az ilyen feladatok neki pofon egyszerűek. Nekem nem mennek ilyen könnyen így folytatnom kell a gyakorlást. Néha a szemem sarkából oda-oda pillantottam. Éppen próbálgatta mennyire gyorsan képes ütni. 
 - Nem javaslom az öklöd használatát. - ment oda hozzá a kisebbik Program - Túl sok érzékeny szerkezet van benne, egy ütéstől könnyedén eltörhet benne valami, azután pedig hibásan fog működni a robot. 
  Így Alstrom abbahagyta az ütések gyakorlását. Nem tudom meddig kellett egyedül gyakorolnunk a helyes alapállást, de elég sok időnek éreztem. 
 - Rendben a mai napnak vége. - szólalt meg a kicsike. 
  Csak ennyi? Mármint semmit se tanultunk az alapbeálláson kívül. Mondjuk azt jó hosszú ideig gyakoroltuk egymagunk, de ezen kvül se támadást, se védekezést nem tanultunk. Mégis mire jó ez a napi látogatás idebent? Elméletileg Vritonokkal fogunk küzedni valamikor. Ennyivel egyiket se fogjuk tudni legyőzni. Sietni kellene a kiképzésünkkel, azonban nagyon lazára veszik az egészet. Talán a Vritonok, akik ellen felkészítenek nem is olyan veszélyesek, mint mondják? 
 - A Programok azt mondják, vége a mai napnak. - továbbítottam a segítőmnek. 
  Közben visszamentem a tárolóba.
 - Igen, igen. Máris előkészítem a visszahozást. Szólj, ha kezdhetünk. - válaszolta a segítőm. 
  Oké, a szokásos menet. Szürkés kék gömb, halk kattogás, falióra. 
 - Kész. - mondtam.
  Semmi különöset nem vettem észre. 
 - A harminckettes alany megérkezett! - hallottam az éles hangot, ami miatt azonnal kinyitottam a szememet. 
  Még nem vették le a fejemről ezt a sisak szerű valamit. Hallottam, ahogyan lenyomnak valamit, mire egy hangos kattanás és elkezdett felemelkedni a szememet eltakaró része a sisaknak. Hirtelen csapott meg a fény, először becsuktam a szememet, aztán lassacskán nyitottam csak ki. Túl éles minden hang. 
 - Hármas alany megérkezett. - jelzett a gépies hang. 
  Közben lekerültek rólam a bilincsek, mire rendesen felültem és a lábaimat lelógattam a székről. Kicsit szédülök és hányingerem van, de nincs több tünetem. A túl sok zaj és éles fény tehet róla szerintem. 
 - Huszonkilences alany megérkezett. 
  Közben elkezdtem megjegyezi kik maradtak meg. Eddig volt egy hármas és egy huszonkilences. Hozzám lépett egy technikus. Megemelte az államat, hogy ránézzek közben egy aprócska zseblámpával a szemembe világított, mire azonnal hunyorogni kezdtem. 
 - Nyisd ki rendesen a szemedet! - szólt rám.
  Igyekzetem eleget tenni a parancsának, de nehezen ment. Közben a tizenhetes is megérkezett. 
 - Bármilyen tünetet tapasztaltál mikor visszaértél? 
 - Szédülés, hányinger. - feleltem.
 - Értem. - közben jegyzetelt valamit a papírkájára. 
  Hirtelen mellém nyúlt és csettintett egyet a fülem mellett. Éles volt a hang elhúzódtam és a fülemre tettem a kezemet. Túl hirtelen volt. Erre csak hümmögött egyet, majd tovább írt. A többiek előttem érkeztek meg, így nem szólalt meg újra a hangos bemondó. A technikus elment az egyik újonnan érkezőhöz. Senki nem mondta mit kellene tennünk. A hányinger ellen küzdöttem, illetve a zseblámpa okozta fehér foltokat a látómezőmben próbáltam moderálni mikor valaki a kezembe nyomott valami zacskót. 
 - Csak idd meg. - mondta és azonnal tovább ment. 
  Semmi jelölés nincs rajta, olyan mint a gyerekeknek vehető pépes ital. Mi lehet benne? Nem akarom meginni. Végül csak kibontottam, mert egy katona nagyon elkezdett nézni engem, meghalni pedig nincs kedvem, mert nem ittam meg egy nyavalyás üdítőt. Fura szaga van. Végül befogtam az orromat és három korttyal eltüntettem az egész tartalmát. Nem terveztem hosszan ízlelgetni. Bár nem volt olyan hű de rossz íze, de a jótól is távol állt. Azért egy fintort megengedtem magamnak. Mindenki kapott ilyen tasakot, a többiek is hasonló gyorsasággal húzták le, mint én. 
 - Kérem az alanyok hagyják el a termet. - hallottuk a hangos bemondóból.
  Legalább nem leplezik minek is tartanak minket pontosan. Katonák kísértek ki bennünket. Az az ital elkezdett dolgozni bennem. A hasam elkezdett háborogni. Többször is éppen csak visszatudtam tartani azt, ami benne van. Az egyik srác adta be elsőként a derekát még el se értük a barakkot már kidobta a taccsot. Bár elég erős idegzetű vagyok, most azonban a látvány és a szag miatt a gyomrom egy hatalmasat bukfencezett és már nem tudtam visszatartani én sem. Ott azon a helyen annyi volt a szakasznak. Végül a katonák tartották tőlünk az öt lépés távolságot. Gyorsan beértünk a mosdóba. Sikerült lefoglalnom az egyik csapot. Akik nem fértek ide, ők a zuhanykabinban mosakodtak meg. Egyedül Natan ment a mosdók felé. Úgy látszik ő valahogy kibírta idáig az utat. Miután mindenki rendbe szedte magát, elhagytuk a mosdót. Egy katona várt minket a barakk előtt. 
 - Egy órátok van feltakarítani a mocskot, amit csináltatok. Utána mehettek ebédelni. - ezek után távozott. 
  Ezt sejtettem. Kaptunk több zsáknyi hamut, ami felszívja a földről az öklöndözésünk nyomait. Mindenki rosszul volt még, a legtöbbünknek még mindig hamuszürke az arca. Mindenki savanyú ábrázattal takarított. Szerencsére vagy éppen a tapasztalat miatt végeztünk egy óra alatt. Ebédnél még mindig fancsali képpel ültünk le. Az ebéd ízetlen moslék volt. A gyomrom épphogy csak befogadta. Óvatosan léptünk ki az ebédlőből, mintha az megvédene bennünket a Virtuális Térbe vivő katonáktól. Senki se várt minket. A tanterem felé vettük az irányt. Sokkal hidegebbnek éreztem a levegőt, így jobban magamra csavartam a kabátomat. Mégis rázott a hideg, ezt akkor szoktam érezni mikor nagyon fáradt vagyok. A terembe belépve az idő ugyanolyan fagyos volt, mint odakint. Leültünk a helyeinkre, de nem vettük le a kabátokat. A levegő poshadt idebent, végül fogtam és kinyitottam az ablakot. Ha már ugyanolyan a hőmérséklet, mint kint, akkor legalább a levegő is legyen friss. Végül miután kicserélődött a levegő be is csuktam az ablakot. Nem hoztam füzetet. Minek? Általánosban vettük ezeket az anyagokat. A tanár pár perc múlva be is jött. Mindenki felállt, gondolom senki sem akar plusz takarítást. 
 - Akkor kezdjük is el az órát. Ül! - nézett végig rajtunk szigorúan. 
  A szemöldököm megemelkedett az utolsó szó hallatán. Nem vagyunk kutyák. Azonban nem ellenkeztem helyet foglaltam. 
 - Szóval a többi ország. - kezdte a mondandóját - Ezen a kontinensen összesen hét ország található, abból három Lakhatatlan Területté lett nyilvánítva. Az ott lakokról nincs semmi hír, nagy eséllyel senki sem élte túl az ott lévő körülményeket. Hunro és Laurn voltak az első országok, akiket lakhatatlanná nyilvánítottak. Az utolsó pedig Viron volt, mert ott a szennyeződést megkötötte a víz és sokáig képes volt az ország szűrni azt, azonban miután a víz átlépte a megfelelő szennyezettség arányt, az az ország is lakhatatlanná vált. A szennyezés megfékezésének érdekében a lakók nem hagyhatják el a területet. Úgy tudni Vironban még vannak túlélők, de számuk folyamatosan csökken. a maradék négy ország, Kalt, Polyrin, Szevera és Kürü. Mindegyik ország népességének száma nem haladja meg a tíz millió főt. Ezzel a számmal ezen a kontinensen élnek a legkevesebben, magyarán ez sínylette meg a legjobban a Vritonok uralmát. Két nyelvet beszélnek ezen a kontinensen rónait, illetve lyrakit. Összesítve ezt a kettőt Vihulai nyelveknek hívjuk. Tremészetes mindkettőnek töb nyelvjárása van, ami országonként változik. Mi a lyraki nyelv polyrini nyelvjárását beszéljük. Még Kürüben és Szeverában használják a lyraki nyelvet. A rónai nyelvet beszélő roszágok többsége kihalt, egyedül Kalt maradt meg, akinek a népessége folyamatosan csökken, így a jövőben nagy eséllyel a rónai nyelv holt nyelv lesz vagy el fog tűnni. A mi országunk is küzd a szennyezettséggel, de nálunk még elég kis mértékű a kár és kormányunk ügyesen kézben tartja a helyzetet. 
  Erre inkább nem mondtam semmit. Egy újságíró társam készített egy cikket a növekvő vízhiányról, ami a kormányunknak köszönhető, mert nem helyén kezeli a dolgokat. Az unalmas monológ alatt az álom küszöbére kerültem. Ez csak akkor tűnt fel mikor egy hangos csattanást hallottam a tanár felől. Összecsapta a kezében lévő könyvet. 
 - Feláll! - kiáltotta.
  Mindenki lassan tápászkodott fel. Úgy látszik nem csak én aludtam be. Ezután a tanár fintorogva elhagyta a termet. Nagyon megutált minket. De megesik, ha az embereknek eltér a véleményük. Elhagyván a termet a kiképző tiszt talált meg minket azonnal. 
 - Nocsak, nocsak. Valakik újfent tiszteletlenek voltak órán. - nézett végig rajtunk - Továbbra is a fegyverek szerkezetét tanuljuk. Nyomás a gyakorló asztalokhoz! Egy, kettő, szedjétek a lábatokat! A nagyanyám is gyorsabb ennél!
  Szószerint fejvesztett rohanásba torkollott az igyekezetünk, pedig csak a gyakorló asztalokhoz mentünk, amiken fegyverek különböző alkatrészei hevertek. Ezekkel fogok a végén álmodni. Sóhajtottam egyet majd az asztal mellé álltam. Akkor kezdjünk is neki.
  Szerencsére ma kaptunk vacsorát és takarítási feladatot nem, így egész jó napnak tudható be a mai. Azonban a reggeli rosszullétem nem akar gyorsan múlni. Lehet a fáradtság felerősíti a Virtuális Tér hatását, mint a betegségeknél. Elsőként léptem át a barakk küszöbét tervezve, hogy ma korán lefekszem. Amint kinyitottam az ajtót egy újságot találtam a földön. Felvettem majd bementenem a folyosó végére, hogy a többiek is beférjenek. Azonnal széthajtottam az újságot. A mai dátum van rajta. Hogy került ez ide? Miért tették ide? Gyorsan elolvastam a szalagcímeket. 
"Folytatódik a nyomozás az eltűnt harminckét rab esetében"
"Új sportcsillag tündököl Furnett Alstrom után"
"Béremelést kapnak a tanárok"
"Új törvényjavaslat a gyermek elhelyezésről"
"Szórakozóhelyek szabályozása, ezeket a papírokat kell vinned, ha be akarsz jutni"
"Laxaf Vul magiszter tájékoztatója a csúcstalálkozóról"
"A Bourn család vállalkozása romokban!"
"Interjú a nemzeti hőssel"
 - Mi van a kezedben? - kérdezte Vi... azaz Natan.
 - Újság. - feleltem.
 - Azt látom. - forgatta a szemeit - Hogy került hozzád? 
 - A padlón feküdt. - majd felé fordítottam. 
  Ő is gyorsan átfutotta a szalag címeket, majd hirtelen az egyiknél elsápadt és eszeveszetten lapozni kezdett.
 - Hé, még én se olvastam el az újságot! - csattantam fel.
 - Fogd be! - fel sem nézett.
  Ki van borulva, így nem folytattam a veszekedést. Mellé léptem, ugyanis bele akartam kukkantani mit is olvas éppen. Nem is vett észre így gond nélkül tudtam olvasni. 
"A Bourn család vállakozása romokban!
A Bourn család egy könyvelő irodát üzemeltetett. Kisebb cégeknek intézték a könyveléseit, emellett magán személyektől is vállaltak el munkát. Egészen pár héttel ezelőttig a vállakozás egyre feljebb lépett az üzelti ranglétrán, a precizitásukról és gyorsaságukról voltak főként híresek. A hetekben azonban több munkájuknál kiderült segítettek az cégeken belüli sikkasztások eltűntetésében. Miután a szakmai hírnevükön csorba esett kiutálták őket a szakmából senki sem ment többé az ő könyvelő irodájukhoz. Mostanra már a csőd szélén vannak. A családfő, aki egyben az iroda vezetője két nappal ezelőtt öngyilkosságot követett el az irodájában, mindent a feleségére hagyva. "Miután a fia börtönbe került, ahol rövidesen nyoma veszett a cég vezetőjét sokáig nem lehetett látni nyilvános renedzvényeken, ezután a csőd rázta meg a családot, amit már nem bírt elviselni. Ezek vezethettek a halálához." - nyilatkozta a család pszichológusa. Az asszony jelenleg a temetésre készül. Mikor megkérdeztük a terveiről készségesen felelt. "Amíg van pár munka az irodánál addig eladom, majd visszaköltözök a szüleimhez egy kis időre, míg rendeződnek a gondok. Ott majd visszatérek az eredeti szakmámhoz, mint ápolónő. Utána lesz, ami lesz." - nyilatkozta, ezután el kellett mennie tovább intézkedni a temetéssel kapcsolatban."
  Mire a végére értem a cikknek felnéztem a srácra, aki a képet bámulta, amit az újságírók a cikk mellé nyomtattak. Éppen kihoznak valakit letakarva egy társasházból. A lepedőn vérfoltok látszódnak. Mit kellene mondani ilyenkor? 
 - Részvétem. - suttogtam.
  Ekkor kicsit magához tért és rám nézett. A szemében kisebb ijedtség tükröződött miszerint én is elolvastam a cikket. 
 - Nem szólok erről másnak, nem mintha beszélgetnék a többiekkel. - mondtam azonnal.
  Csak biccentett erre. Sóhajtott egyet, aztán az újság elejére lapozott, már senki nem volt rajtunk kívül a folyosón.
 - Nézzük mit ír rólunk az újság. - mosolygott, de ez inkább volt ironikus és szomorú mintsem derűs. 
  Kíváncsi voltam mit értenek eltűnt alatt, hiszen mégis csak busszal hoztak minket ide. Végre megállt a lapozásban és azonnal együtt kezdtük el olvasni a cikket. 
"Folytatódik a nyomozás az eltűnt harmickét rab esetében
Mint az előző lapban olvashatták egy hete különös eset történt. Különböző börtönkből egyszerre tűnt el harminckét rab. Mindegyikük életkora tizenhat és tizennyolv év közé tehető. Akkor semmit se mondtak nekünk a nyomozók, tekintve akkor kezdték el vizsgálni ezt a furcsa ügyet. Sok elmélet született miszerint lázadók szabadították ki őket, de egyik mozgalom sem vállalta magára az eltűnéseket. Utána felmerült lehetőségként, miszerint megszöktek hiszen mindegyikük a börtön első részében volt, ahol a legkisebb a felügyelet. Azonban ez az elmélet is hibás, hiszen egymást nem ismerő fiatalokról beszélünk, akiknek az összes levelezése felügyelve volt. Egy héttel az eset után voltak hajlandóak nyilatkozni a nyomozók az ügyről, mondván az egész félreértés. "A fiatalok nem szöktek meg, mint ahogyan azt az újság tévesen hirdeti. Egyszerűen egy újfajta börtönt tesztelünk, ezért olyan rabokra volt szükség, akiken kellően tesztelni lehet az új börtön rendszerét. Amíg a tesztek folynak nem lehet a kiválasztott rabokat látogatni, de megnyutatván a családokat azt elmondhatom a tesztelés sok privilégiummal jár a rabok részére, mert magukra vállalták ezt a feladatot. Mindegyik rab tisztában volt mire vállalkozik, így nem kell félteni őket. Egy alkut kötöttek az ügyészséggel, miszerint ha megfelelően végzik a teszteléseket, akkor akár csökkenhet is a börtönbüntetésük." Ezeket hallva megnyugodhat az ember miszerint a kormány odafigyel a tehetséges, ámde egyszer megcsúszott fiatalokra. Az eltűntek között van Furnett Alstrom tehetséges bokszoló, aki remélhetőleg a börtön után képes lesz újból ringbe szállni." 
 - Mi a fasz? - értem a cikk végére.
 - Ilyen csúnyán beszélsz és még lánynak hívod magad? - kérdezte élcelődve Natan. 
 - Te is elolvastad nem? Te nem akadtál ki?!
 - Erre igazán számítani lehetett. - sóhajtotta - Harminckét családról beszélünk és azoknak a rokonságásról, ami elég nagy szám. Csak megnyugtatásként írják ezt. Nyílván a közelebbi rokonok tudják az igazságot, de a távoliaknak ez is elég miszerint "Ah, akkor nem ölték meg az unokaöcsémet, így engem sem fognak". - vékonyította el a hangját, mikor az egyik rokonát utánozta - A média befolyásolásával könnyen lehet befolyásolni az embereket. De gondolom ezt te már csak tudod újságíró kisasszony.
 - Igen, ezt tudom, ezért lettem a kormányellenes lapnak a riportere. - helyeseltem.
 - Ezek szerint nem tudod - nézett vissza az újságra, majd összehajtotta - Szerinted egy olyan újság, melyet a kormány ellenesek felügyelnek van jövője? 
 - Egyre inkább nem, mert sorra kerülnek rács mögé az írók. - feleltem.
 - Így van. Ezt az újságot a kormány megfigyeli, jobban mondva ő működteti, persze árnyék vállalatokkal, hogy lehetetlen legyen lenyomozni. Én is csak azért tudom, mert amint láthattad pár könyvelést mi csináltunk. Az az újság mondhatni egy légypapír, és a lázadó szelleműek a legyek. Elég sokáig voltál újságíró, nem? Sok témát feldolgoztál már. Gondolom kevés módszer hatott rád és nehezen tudtak csapdába csalni, ezért maradhattál ilyen sokáig a lapnál. Egyébként van egy szabály, amíg a népnek van reménye kevésbé lázadozik, mert az ember végtelenül lusta és csak végszükségben mozdul meg valamiért, ha látja helyette is vannak olyanok, akik lázadnak akkor megnyugszik és továbbra sem tesz semmit, csak kicsit támogatja őket, mint például veszi az újságjukat. A kormánynak ez az újság több szempontból is hasznos, nyugton tartja a népet, míg az aktív lázadókat összegyűjti és elkapja. 
  Döbbenten néztem rá. Legszívesebben ráüvöltöttem volna, miszerint nem igaz, hazugság az egész! Azonban logikus a következtetése. Egy ilyen újságnak nem kellene ilyen sokáig fennmaradnia. Ha terjesztik, akkor könnyen vissza lehet követni, hogy hol nyomtatják. Olyan kapcsolatokkal kellene rendelkeznie a kiadónak, ami feltűnne a kormánynak. Igaza van Natan-nak, én naiv pedig belesétáltam a csapdába, azt híve ezzel segítek azoknak, akiknek nincs bátorságuk felszólalni. 
 - Ha igaz, amit mondtál még szívesebben eltipornám ezt az egész hatalmat! - néztem rá - Mindent és mindenkit a saját hasznára fordít nem törődve a néppel, azt is inkább milliomodszorra átveri. 
 - Ez egyértelmű, már megbocsáss. - nézett rám lenézően - Például itt a cikk. Nézd! Béremelést kapnak a tanárok. A fizetésük húsz százalékot fog nőni. Majd tíz év múlva fogja elérni ezt a számot addig az évek alatt folyamatosan nőni fog a fizetésük. Ez annyit tesz évente két százalékot fog nőni. Akkor ehhez még nem vettük hozzá az inflációt, illetve a gazdasági helyzetet. Magyarán ez a húsz százalék nagynak hangzik, de még sem az. Ezt az átverést nagyon sokszor használják. Ennyi év múlva ennyi százalék emelés. Nagy szám? Oszd vissza az évekkel és megkapod a valódi számot. Az ilyen naiv embereket, mint te egyből bekajáltatják ezzel. 
 - Erről mindig tudtam, hogy nem igaz. Ezt a trükköt ismertem. - feleltem neki - De ez is egy undorító módszer a közvélemény írányítására. 
 - Hidd el, ez még mindig csak a jéghegy csúcsa. Ennél már csak rosszabb és nagyobb átverések lesznek. - mosolygott hidegen - Nekik nincs lelkiismeretük. Csak nekik legyen jó és csináljon pénzt. Mostantól szörnyekként tekints rájuk, akiket nem érdekelnek az emberek. Így talán már nem fognak olyan könnyen átejteni.
  A kezembe nyomta az újságot és elment a szobájába. Végül én is visszamentem a lányok lakrészébe. Az újságot az ágyamra dobtam, majd gyorsan a fürdőbe vettem az irányt. Visszaérvén még nézegettem ezt a lapot. Natan felhívta a figyelmemet a hírek mögötti valóságra, de párról már tudtam. Engem még sem ezek izgatnak, hanem inkább más kérdések. Ki tette ide le? Miért adta nekünk? Mi lehet a célja? Segíteni vagy ártani akar nekünk? 
  Elkezdtem átlapozni teljesen az újságot. Nem olvastam el rendesen csak átfutottam az összeset. Az utolsó oldalon azonban megakadt a szemem. "Interjú a nemzeti hőssel" Az az ismerős mosoly, ami egykor megdobogtatta a szívemet, most csak undort tud kiváltani belőlem. Ennek a patkánynak a képe virít itt, és elnevzték nemzeti hősnek. Majdnem kettétéptem az újságot, de végül nem tettem. Inkább felálltam és átmentem a fiúk ajtaja elé. Bedörömböltem, mire az egyikük kérdő tekintettel nyitott ajtót, ők is lefekvéshez készülődtek. 
 - Bemehetek? - kérdezetm sötét tekintettel.
  A fiú odébb állt. Gyorsan végig pásztáztam a szobán. Ugyanúgy néz ki, mint a miénk. Gyorsan megtaláltam azt, akit kerestem. Odamentem elé, és visszaadtam neki az újságot. Felvonta a szemöldökét, ezzel egy néma kérdést feltéve.
 - Ha nálam marad széttépem. Pedig lehet még kelleni fog. - szűrtem a fogaim között - Jó éjt. 
  Megfordultam és kiviharzottam a szobából. A mi szobánkban beérve becsaptam az ajtót, ami éppen csak a helyén maradt. Felmentem az ágyamra és arccal lefelé a párnára dőltem. Beleordítottam egy nagyot, minden fájdalmamat, dühömet és undoromat beleadva. Egészen addig szorítottam magamhoz a párnát, míg kicsit le nem nyugodtam. Utálom az árulókat. Utálom, utálom, UTÁLOM! 

  Felkeltem. A szoba szürke, még senki sincs ébren. Kint sűrű köd. Felültem, mert az álom azonnal kiment a szememből. Valamiért a gyomrom azonnal görcsbe rándult. Lemásztam a létrán és a villany kapcsolóért tapogatóztam. Amint fény világított be mindent megfordultam és majdnem felsikítottam. Többen vagyunk a szobában, nem csak én egyedül. 
 - Emphra! Végre valaki ismerős! - ugrott a nyakamba Litria - Te tudod hol vagyunk? 
  Nem tudtam megszólalni. Még mindig sokk hatása alatt voltam. Ő halott, nem lehet itt. 
 - Hahó, Emphra! - lengette meg a kezét előttem - Jól vagy? 
 - Te nem lehetsz. - jelentettem ki - Te megőrültél! Nem lehetsz itt!
 - Ezt hogy érted? Ne hülyéskedj, teljesen jól vagyok. - képedt el. 
 - Kivel beszélsz Litria? - lépett oda a másik, aki miatt majdnem összeestem.
 - Ó, Emphra! - mosolygott rám Affiz és ő is a nyakamba ugrott - De régen láttalak! Hova tűntél? 
  Erre a torkomban egy gombóc keletkezett, de nem bírtam tovább a némaságot.
 - Te sem lehetsz itt. Hiszen meghaltál! - akadtam ki teljesen - Ez nem a valóság, csak egy rossz álom. 
  Távolról hallottam Litria és Affiz ideges, nyugató szavait. Én már a földön térdeltem és a fejemet fogtam. Miközben bevillantak az emlékeim az őrült Litriáról, illetve a sok fehér lepedővel lefedett testről. Nem, nem pánikolhatok. Kell lennie ésszerű magyarázatnak. 
 - Bocsi, lányok. - álltam fel, mint egy zombi - Kell egy kis egyedüllét. 
  Ezzel kiléptem a szobából a folyosóra, majd onnan ki az udvarra. Mindent köd borít, nem jutnak el hozzám a fények, sötét van. Leültem a barakk lépcsőjére. Valamennyit láttam, mert a szobában felkapcsoltam a villanyt, de hirtelen a szoba újra elsötétült. Azonnal visszafordultam. Mi ez az egész? Remegve álltam fel. Kezemet magam előtt tartva igyekeztem vissza a barakkba. Majdnem elestem a lépcsőn, de bejutottam a folyosóra. Miközben tapogattam a folyosón, megint egyensúlyomat veszítettem, de éppen sikerült talpon maradnom. Újra tapogatni kezdtem, mikor hirtelen hozzáértem valakihez. Hátraugrottam, ő is valami hasonlót csinálhatott. 
 - Ki vagy? - sikítottam.
 - Te ki vagy? - kérdezte hihetetlenül magas hangon, de tudtam egy fiúval beszélek. 
  Nem válaszoltam neki, ahogy ő se nekem. Inkább megkerestem az ajtót és beléptem a szobába. 
 - Hahó? - kérdeztem, közben megremegett a hangom, még nem kapcsoltam fel a villanyt. 
  Végül megtaláltam a kapcsolót és egy kattanás után újra világosság töltötte meg a szobát, most viszont egyedül vagyok. De térdeim remegni kezdtek. Az egész szoba tele volt írva, mindenféle kérdésekkel felkiáltásokkal. Ahogy elkezdtem olvasni őket különböző hangok kezdték el egyszerre kiabálni azt, amit olvastam. Köztük volt Litria és Affiz hangja is. Mielőtt teljesen sokkot kaptam volna kiléptem a folyosóra, ahol megint teljesen sötét volt. 
 - Nem kellene itt lenned, te nem ide tartozol. - hallottam magam mellől Litria hangját.
 - Litria? - kérdeztem esetlenül.
 - Menj vissza a többiekhez. Ne maradj itt! - hallottam a másik oldalamról.
 - Affiz? 
  Hirtelen meglöktek, mire elestem és zuhanni kezdtem le a fekete mélybe. Még sikítani sem maradt erőm.